Jó kérdés, hogy mennyi pozitív impulzust kapok vissza egy -mondjuk- nagy nyári déhátábor sztaffjaként eltöltött hét után... nem tudom, alkati kérdés-e, hozzáálláson múlik vagy mi egyében, de ha én egy hét után annyira kifáradok és lemerülök, amennyire az sikerülni szokott, akkor nem tudom, hogy élik meg ezt a tőlem, szegény kis legalsóbb szintű sztaffostól elérhetetlen magasságokban tevékenykedő fő-és egyéb szervezők...
Ilyen szempontból igazán nem is értem magamat, miért szeretném magam fontosnak érezni ilyen áron. Ha eltekintek minden olyan jótól, amit a tábor a "halandó táborozónak" kínál, vagyis előadások, koncertek, kézműves foglalkozások, színház, sorolhatnám, akkor marad az, amit én, "játékszervező" feladatomat betöltve megélhettem, megéltem. Belegondolva, van benne vonzóerő, hogy százötven ember csinálja azt, amit mondasz... mármint elméletben és ideális esetben. Vagyis ha nem menne el a hangom a számomra szokatlanul hangosan átbeszélt második óra után, hogy csak tábor végére tegyek rá szert ismét úgy-ahogy, ha az emberkék, akiknek szabályokat, feladatok mibenlétét magyarázom, nem úgy átlagban fél méterrel magasodnának fölém és határozottan kisebbségben érzem magam köztük :), meg ugye megpróbálni a lehetetlent, hogy a szabály az ... az a dolog, amit ha senki más nem is, én úgy általában betartok. Bár talán érdemes lenne megfontolni a Geroj ötletét a szervezők lefizethetőségéről... hogy esetleg jövőre bevezetnénk? :)
