1801 júniusában egészségügyi okok miatt megnyitották Kazinczy Ferenc munkácsi börtönének külső ajtaját. Őrzői közül senki sem gondolta volna, hogy a fiatalos testalkatú Kazinczy kifér belső ajtajának nyílásán, melyen az ivóvizet szokták a raboknak beadni.
"Vállam ki nem fére a lyukon. Ingre vetkezém, s kifére. De el is akadék a csípőmön. Egyiket ott diagonális intézetben feljebb emelem, s fejjel esém ki a küszöbön, sérelem nélkűl. Sorba járám társaimat, de némán és lábhegyen. Riedelének, kit küszöbén átlépni soha nem engedtek, (...) nyitva volt valvulája, de zárva a külső s belső ajtó, s ő a valvula mellett szívá a tisztább eget. Sokat köhögcsélt. Ott semmit sem hallhatván, szomszédjához menék, ki felől már említettem, hogy senkivel nem kopoga. Az misét monda magában, s rekedt hanggal éneklé: Vere dignum et justum est, aequum et salutare etc. Már tovább akarék menni, midőn a megtébolyodott öreg moguntiai consiliarius a mise közé exorcizálást szöve:
- Geist der Lügen - ich befehle dir -, im Namen der ewigen Wahrheit - mir Nachrichten zu bringen - von meinem geliebten Weib - von meinen Kindern - von meinen Enkeln und Kleinenkeln. (Hazuságok lelke, parancsolom neked az örök igazság nevében, hogy hozzál híreket szeretett feleségemről, gyermekeimről és unokáimról. ford.: vica)
Ruzsicska kompozitor vala, s éppen egy lengyel táncot komponált. Nem lévén violínje, fortepianója, énekléssel komponálá a táncot; el-elakadt, s igazítá, ami hibásan volt. Macskajáték. A többiek mulatságaikra nem emlékszem. Nehezen és veszedelemmel másztam ki, igen könnyen és minden veszedelem nélkül be, mert az ajtón deszkapánt vala keresztűlvetve, melyen a lábam nagy ujját megvethetém, s asztalomon elnyúlhaték.”
Szomszédja, a már említett Riedele, ijedt kopogás-jelekkel adta Kazinczy tudtára, hogy valaki sétálgat a folyosón.
„Ez így méne harmadnapig, s a szegény ember nekem és minden társainknak beszélgeté, hogy egy nebuló fel s alá jár itt, s hallgatózik. Rémülésben vala a ház s én hiába igyekeztem elcsendesíteni.”
Negyedik nap Riedele rájött, hogy maga Kazinczy sétál a folyosón. Kérte, hogy ha lehet, juttassa őt egy kis élelemhez.
"- Szívesen, édes barátom, de mint adjam?
Ekkor megtaníta, hogy ő le tudja venni kemencéje gombját; a fűtő-lyuk csak egy úgynevezett sassal, nem kolcsos zárral van bereteszelve. Nyissam meg a fűtő-lyuk ajtaját, s adjam be az étket.
- S mit parancsolsz?
- Barátom, én tíz esztendeje már, hogy napjában négy krajcárral élek; adj valamit adhatsz; de kivált édes tejet.
Én mindent főzetheték, amit erszényem elbírt, az pedig mindent elbírt, mert anyám közel volt, s én vele titkos levelezésbe tevém magam; ha fogyott a pénz, egyszerre izentem, s a pénz jött.
- Barátom - mondám Riedelének -, tudják, hogy kávét nem iszom, és így azt nem adhatok, elárulnám magamat; de hozatok egy font csokoládét, s mindennap kapsz egy téglát belőle, s sültet, sódart, tésztát, süteményt szívesen adok, és mindennek, aki kemencéje gombját kifordíthatja.
Riedele és még három fogoly leveheték gombjaikat, s nekem az a gyönyörűségem volt, hogy ezeket ezentúl minden nap megétettem. Riedele mindennap kapa egy meszely édes tejet. Olykor tokajit is.
- Uram - mondám Kiesewetter profósznak -, tudja az úr, hogy én eddig sohasem ettem. Most farkaséhség szálla meg; főzessen bőven az úr. - Kiesewetternek éppen ez kelle; mert az ő felesége főzött, s így rajtam többet nyere hónaponként, mint minden társaimon."
"Valamikor a lyukon kibújni akarék, mindég jelt adtam doktor Menznek, kinek szobája éppen a grádics mellett álla, hogy legyen ajtaja mellett, s ha valaki jő a grádicson, adjon jelt, hogy beszökhessem. De addig jár a vízre a korsó, míg eltörik, s a veszedelmet semmi emberi okosság nem tudja eltávoztatni. Legokosabb nem tenni, ami veszedelmes."
Június 26. 1801. „szörnyű zápor esék, s én jelt adék dr. Menznek, hogy bújni akarok. Az felele, hogy már állja a vártát, s én kibúvék, s kiosztám alamizsnáimat. A zápor ekkor kezde ömleni egész sebességgel, s az eszterháról nagy zajjal ömle. Menz jelt ada, hogy jőnek; de a csorgás miatt én nem hallám a jeladást. Elréműlék, midőn a Riedele ajtaja előtt fel látám lépni Kiesewetter profószt, s azon pillanatban utána a commendanst, a grádicsról a folyosóra. Mint a mókus beugrám lyukamba, s asztalom, midőn ajtómhoz érének már helyén volt.”
Kiesewetter legalább annyira meglepődött, hogy egy rabot a folyosón lát sétálgatni, mint maga, a tetten ért Kazinczy. Kifaggatta, látta-e valaki őt odakint, ám Kazinczy mindent letagatott.
"Ekkor elővoná a Bujanovics Károly udvari ágens levelét consiliarius Kazinczy Andráshoz:
- Őfelsége az úr öccsének, Ferencnek eleresztése iránt ma, június tizennyolcadikán írta alá a beadott esedezést. A parancsolat vagy staféta által vagy első postával indul.
- Uram - mondá a commendáns -, ha jelentést teszek, hogy az úr kinn volt, a parancs hiába jő. - Megtévedék oda feljebb; ekkor buktam térdre a commendáns előtt.
- Többé nyitva nem hagyom az ajtót - mondá a commendáns; az úr pedig nekem becsületére fogadja, hogy társainak el nem mondja, mi hírt veve az ágens levelében.
Olvasóm képzeli, mint remegtem a commendáns elmenése után is, hogy kívül kaptak. Deprendi miserum est! De hogy társaim nyomorúságokon enyhítettem, azt nem bántam volna meg, ha gyönyörű tettem miatt, bár az sokba nem kerűlt, vesznem kellett volna is."
Június 28. "Kilenc órakor jő Kiesewetter. (...)
Magyar mentémbe öltözve menék, táncolva le a grádicson, repűlve végig az udvarkán, futva fel a felsőbb vár felé. Vasárnap volt; a nép gyűle misére. Mely öröm nekem, mely öröm nekik!” A főstrázsamesternél már várta Kazinczyt testvére, József és unokaöccse, István. „Mint az istállóból kiszabadult csikó, úgy futottam be a réteket, melyek a vár alatt nyugotra fekszenek.
Oda jöve a commendáns cselédje:
- A főstrázsamester úr ebédre várja a három Kazinczy urakat.”
Ezen az ebéden még egy utolsó meglepetés várta Kazinczyt.
„Midőn a commendáns kávéját kanapéján ülve inná, egy hatvanesztendős félszemű kisasszony, Fanny, engem egy ablakhoz szólít. Ez ablak a Zrínyi Ilona idejében ajtó volt, a fejedelemasszony itt lépe le kevés ölnyi kertjébe. A kert mélyecskén feküdt: (...)
- Nekem itt egy tyúkketrecem van, deszkából s a deszkák a melegségben hasadást kaptak. Egyszer, még tavasszal, étetém tyúkaimat, s csattanást hallék alólról. Letekintettem a hasadáson. Szemem onnan az urak sorára reppent. S mit láték? Egy foglyot, ki a legfelsőbb soron a kemence lyukán nyújta másoknak étkeket, azután a középső sorra ment le, s ott is kettőnek nyújtá be alamizsnáját. Azóta mindennap nézém a scenát. Kazinczy úr, az úr egyike lesz a legszerencsésebb embereknek; emlékezzék az úr próféciámra, mikor majd az lesz.”
Ezzel a történettel ér véget Kazinczy fogsága, s naplója sem tartalmaz egy pár soros epizódon kívül több bejegyzést. A KAFEDIK névadójának viszontagságait éppen öt évvel ez előtt, a 40. születésnapi ünnepség alkalmával kiadott Sárga Szamárban kezdtük feldolgozni azzal a nem burkolt céllal, hogy bemutassuk Kazinczy kevéssé ismert, hétköznapi, éppen ezért talán sokkal emberszerűbb arcát. Minden széndékos tervezés nélkül, éppen most, az öt évvel későbbi (45-ös születésnapi) ünnepségen értünk el a történet kedves befejezéséhez. A Kazinczy-függőknek azonban jó hír, hogy ezzel korántsem merítettük ki a teljes életművet, tessék bátran fellapozni!
Fogságom naplója
– Kazinczy Ferenc műveinek Szauder Mária válogatása alapján megjelent gyűjteményéből ollózva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése