Kazinczy - 1/2

Az előző újságban már befejeztem, szinte el is köszöntem a Kedves Olvasóktól, akkor most mi ez itt megint? Kazinczy örök és múlhatatlan, mint a török szappanoperák? Vagy talán nem csak diákklubunk megnevezésében, de valahol mélyebben is ragaszkodunk ravaszkás mosolyú arcképéhez, bájos eleganciával előadott történeteihez?....

A Sárga Szamár szines és bölcs főszerkesztőjének kérésére döntöttem úgy, hogy tovább lapozgatom Kazinczy munkásságának 478 oldalas word dokumnetumát (timesnewroman, 12), melyet a Magyar Elelktronikus Könyvtár honlapján találtam évekkel ezelőtt. A művek kiadványba rendezése egyébként Szauder Mária munkájának eredménye, neki köszönhetjük, hogy Kazinczy versei, szépprózái és műfordításai mellett naplója és autobiografikus írásai is megjelentek. Igaz, elsősorban a Fogságom naplója köti a szóban forgó úriembert Brünnhöz, ám nevével együtt teljes személyiségét “viseljük”, lapozzunk hát az írásaiba, nézzük, mi mindent mesél nekünk!

Pályám emlékezete, Első könyv, 1759-1783.
Első szak.

Elijedék, midőn Szemere megszólíta, kére, kényszeríte, hogy amiket magam és dolgaim felől pályatársainknak elmondani mindenkor készen talált, mondanám el egész közönségünknek; azok érdemlik a tudást, bár apróságoknak tetszenek, mert festik emelkedésünket és a múlt kort, s némely hamis vagy hibás hírek csak így fognak elnémúlni. Ellenkezém, és sok eszten­dőkig; érzettem, hogy nem születtem históriai személynek, s nem tudtam elhitetni magammal, hogy korunk az autobiográfiákat már tűrhesse. De az ostrom hevesb is vala, tartósabb is, mint hogy ki lehetett volna állanom; engednem a barátság kivánságinak, hinnem, amivel ily tekintetű társam bíztata, illő volt. (...) De midőn én teljesítem, amit az olvasó talán vár, viszont­kedvezésűl azt kérem ki, hogy előadásaimat tekintse a barátság szorosb körének mondva, s tűrje, midőn oly dolgokat fonok beszédembe, melyek a kedves vissz’emlékezés által inkább múlattatják a beszélőt, mint hallgatóit. Eltölt szívnek nehéz elhallgatni érzéseit.

Rögtön származásával, szülei, nagyszülei fölsorolásával kezdi a bemutatkozást. A négysoros barokk körmondatokból (pedig a felvilágosodás korában járunk, ugyebár) megtudjuk, hogy apai nagyszülei még azelőtt meghaltak, hogy Kazinczy a világra jött volna, de megtudjuk azt is, hogy mint testvérei közül a legidősebb, az évente gyarapodó családból hamar anyai nagyszüleihez került.

Én 1759 október 27-d. Ér-Semlyénben születtem, Biharban, Debrecen és Károly, s Kálló és Várad között. Atyám József (fia Dánielnek és Szirmay Teréziának, a Pazdicson, Zemplényben lakott András és Királyfalvi Róth Juliána leányának) szüléinek elhalások után innen vette el tizenhárom holnap előtt, maga akkor huszonhat esztendős ifjú, tizennyolc esztendős anyámat.

Kiüresedvén e férjhez-kelés által anyai nagyatyám kétgyermekű háza, s fészkünk Alsó-Regmecen Abaújban, két órányira a Zemplény Ujhelye felett, esztendőnként szaporodván, elszakasztatám anyámnak emlőjétől, és Semlyénbe küldetém el, hol fülem nyolcadik évemig magyar hangnál egyebet nem halla.

Nem is csoda, hogy legelsőnek rögtön anyai nagyapját mutatja be közelebbről.

Nagyatyám Bossányi Ferenc (fia a Nyitrából Biharba átszállott Ferencnek és Péchy Zsófiának) ifjabb esztendeiben főnotáriusa, később főszolgabírája vala Biharnak, s két dietáinkon, 1751-ben és 1764-ben követe, még pedig jó. Önkényt monda le szolgálatjáról, de lemondása csak a neven változtata, nem a dolgon. Hű barátjának, a nagylelkű Baranyi Gábornak, viceispánsága alatt, ezzel együtt, kormányon űle ő is; tanácsa nélkűl semmi nevezetes nem történt; és mivel aki viseli a nevet, nem mindég bánhat eléggé szabadon, Baranyi holmit meghitt barátja által tétete. S Bossányi oly tekintetben álla Biharnak mind alsóbb, mind felsőbb rendeinél, hogy midőn a megye, egyik tisztválasztó széke alkalmával, meg akara kormányzója által lepetni, és ez a viceispáni hívatal kandidátusait azért nem tudatá előre, hogy a kandidáltatást nem érdemlők mellett egyenesen az választassék, akit megválasztatni ő akara; a sokaság, megtanítva Baranyitól, hogy mély hallgatásban várja, Bossányi uram kit fog kikiáltani, s akkor, ha az talán rossz nevet kiáltana is, azt toldítsa, - hallgatott, s azt toldította, az mellől magát más név kiáltására elvonatni nem engedte. Mert akkor még a sokaság tekintettel vala elsőbbjei eránt, mivel bízodalmát megcsalva soha nem látá, s ezek magokat erkölcseik által sem útáltakká nem tevék, sem nevetségesekké. (…)

Náddal-födött, vályogból-rakott házában patriárkai felsőséggel éle, bírája, békéltetője, tanácslója az ügyefogyottaknak, perlekedőknek, osztozkodóknak, kik idegen vármegyékből is, több napig járó földekről, hozzá folyamodtanak, bízva elhíresztelt egyenességéhez, tudományához. Bért, ajándékot senkitől nem veve; sőt ő tartá őket cselédjeikkel, lovaikkal, valamig a pör előtte lefolyt, s nem különben a tehetősbeket, mint a szegényt. Szolgabíró és a helységek bírái az egész tájon hozzá küldék a vétkeseket, s ő a kisebb vétkek elkövetőit, s ahol bővebb vizsgálatra nem vala szükség, bottal büntetgeté, rettenetes mennydörgések közt, de mindég szelíden. Vagyonával keveset gondola; ménese, gulyája, nyájai örömére voltak, nem haszonra; pásztorai számolának, amint magoknak tetszett, hívtelenségeiknek villámlások és mennydörgések voltak büntetései, s a szolgálatból kiesés. Szérűje gazdagon rakva asztagokkal s széna- és szalmakazalokkal, pincéje tele borral, vermei élettel, s ezeket a szükség idején inkább nyitá meg a szorúltaknak hitelbe s kamat nélkűl, mint a nyerekedőknek fizetésért. Alig hihető dolgok, s nem csudálnám, ha előadásom gyermeki hűséget s hiúságot gyaníttatna; de még vagynak, akik ismerék, hírét a korabeliktől hallották (…).

A sok jó mellé, melyet nagyapjáról mesél Kazinczy, leírja azt is, hogy az öregúr szinte elviselhetetlen lett volna, ha szeszélyes hangulatát szabadjára engedi. Kedves példa erről a reggeli öltözködés ezer nyűge, mellyel szolgálói állhatatosságát tette akaratlanul is próbára:

Bossányi tűrhetlen volt volna, ha fene szeszeit lelke nemessége és az olykor gyengeségig menő lágyság nem szelidíték vala meg. Mit nem szenvede inasa vagy írója minden reggel, midőn felöltözteték! Nyakkendője fekete szőrfátyol vala, az akkori szokás szerint, s közel három vagy éppen négy singnyi. A szoba egyik végében ő, a másikban inasa vagy patvaristája megállottak, s ő és ez kivonák a fátyolt, annak szélességében. Akkor ő és ez összehajták azt hosszában és még egyszer hosszában. Nagy csuda mindég, hahogy e terhes munka harsogások nélkűl érhete véget. Most ő, megfogván baljába a fátyol végét, s túl azon jobbja második és harmadik újjai közzé, hol a felkötést kezdeni akará, hogy az összeguzsolódott fátyol redőket ne kapjon, elkezdé a kerengést a helyéből ki nem mozduló cseléd felé, s mindaddig kerenge, míg az inashoz ért. Akkor a két véget megköték nyakcsigáján, s vége vala a mennydörgéseknek. A cseléd letörlé arcáról a csepegő verejtéket, s ment, örvendve, hogy a szörnyű munkán áltesék.

Nos ezzel a nyakkendőnyi bevezetővel (mely, noha csak egy nyakat fed el, mégis az egész szobát beteríti) invitállak, Kedves Olvasó, Kazinczy további történeteinek követésére. Folyt köv.

vica

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése