Kis nyári ötkarikás fíling

Mert van négyévente két hét, amikor 24 órán át sportközvetítés folyik még a csapból is. Jöhet az a vasútmenti kiskocsmából, balatonparti büfé kivetítőjéről, buszsofőr rádiójából vagy az ember saját nappalijából.  

 

Kis láblógatós nyári kánikula, a nappaliban vidám hortyogás jelzi, hogy kanapén, foteleken és egyéb bútordarabokon szétterpeszkedett családtagjaim felettébb nagyra értékelik a tényt, hogy fehérorosz győztese lett a női súlylökésnek. Megváltozik a kép, a kamera a kétszáz méter síkfutás elődöntőseit veszi, Usain Bolt láthatatlan nyilakat lődöz az égbe, erre, mintha csak beléjük állt volna egy-két nyíl, felriadnak, és érdeklődve dörzsölgetni kezdik a tenyerüket.

Az első olimpiám, amelyet már futkosó kisemberként éltem át, az a 96-os atlantai. Nem mintha sok emlékem lenne az eseményről: az egyetlen képfoszlány, ami megmaradt, az az, hogy bömbölök a tévé előtt, amiért nem nézhetem a tévémacit, mert a bátyám nem hajlandó átkapcsolni a kosármeccsről. A 2000-es sidney-i játékokra viszont kinőttem a tévémaciból. Lenyűgözött a sok színes mezes sportoló, akik futottak, ugrottak, vízbecsobbantak, lőttek, hajítottak. Kiváltképpen az úszókért voltam oda. Elszánt kisemberként meg is fogadtam, hogy majd  én is olyan klasszul fogok gyorsúszni, mint Ian Thorpe. Meg is tanultam úszni, majdnem olyan klasszul, mint Ian Thorpe, eltelt viszont négy év, és fordult a kocka. Felbuzdulva a magyar csapat teljesítményén, Athénra úgy éreztem, kajakban, kenuban esetleg kajakkenuban fogom megváltani a világot. Pekingre viszont érezni kezdtem az évek súlyát. Hiába áradozott a világ Phelps nyolcliteres tüdejéről, jómagam szerényen felismertem, hogy érdemes lesz olyan sport után nézni, amelyet kortalanul űzhet az ember. Elhatároztam tehát, hogy díjlovaglásra adom a fejem…

És ott az érem, ebben az esetben nem az arany, másik oldala.  Négyévente, a kezdődő olimpiával egyidőben törvényszerűen felerősödnek azok a nézetek, melyek azt hangoztatják, hogy az olimpia már rég nem hordozza Pierre de Coubertin gondolatát. Merthogy hova tűnt az olimpiai eszme, meg az egész csak egy nagy, mesterségesen felépített komersz buli, ahol minden csak a pénz, hol van az emberi teljesítőképesség határa és úgyis minden sportoló doppingol.

Mi, idealisták és hobbisportolók azonban hiszünk az ellenkezőjében. London pedig nem hazudtol meg bennünket: egy emberarcú olimpiát látunk, melyet nem másodpercnyi pontossággal irányított tömegkoreográfiák nyitottak meg, hanem Mr Bean, melyben lőnek bakit a rendezők, mikor összekeverik Észak- és Dél-Kórea zászlóját vagy elvétik a magyar himnuszt, és amelynek nincsenek mindent elsöprő doppingbotrányai. Mi, idealisták és hobbisportolók mind a saját érdemünknek tekintjük, hogy a női kajaknégyes elsőnek fut be a célba. Hiszen mi szurkoltuk ki azt az aranyat.

2012, London, és én már tudom, hogy maratont futok.