Cuore sportivo

Miután utántöltöttem a hűtőrendszerbe, mert a valószínűleg repedt hűtőn szivárog a folyadék, gyors uzsonna-vacsora után végre elindultam a krpolei tescoba. Bő egy hete nem mentem az autóval, nem lehet 3 kilóméter után leállítani a még be sem melegedett motort, kínzás lenne ez neki. Menjünk még egy kört előtte. Kereszteződésnél balra tértem, gondoltam, hogy teszek egy kerülőt a négysávosokon, addigra minden szépen eléri az üzemi hőfokot.

A sors akarta ezt így, tudat alatt már egyértelmű volt, hogy merre megyek. Rövid négysávosozás után letértem arra. Jehnice. Az útra, arra A Szent Útra, ami Blanskoba visz. Megvan az oka annak, hogy miért ez a kedvenc útszakaszom Csehországban. Sokáig tartana leírni, 1 méternyi papirusztekercs kéne ehhez, ezért nincs is értelme belekezdeni. Viszont objektíven nézve is élvezetes, jó kanyarkombinációk, tempós ívek vannak végig az úton. Odafelé menet nem forszíroztam nagyon, laza gyorsítás, kényelmes váltás. Kilencvenen belül tartottam a sebességet, természetesen az ívekben is. Jó a nyárigumi, és igen, a sportfutómű most nyer értelmet.
Šeberovban megfordultam, és a falutábla elhagyása után tudtam, hogy most padlógázt kell nyomni. Jó a tempó, de a kanyarokban azért még óvatos voltam. Vranov után viszont minden megváltozott. Elképesztő, minden gyorsabb kanyarbevétel után vagy közben elhangzott egy aztakurva. Nem kíméltem, olyan gyorsan mentem, amilyen gyorsan a képességeim engedték. Ez talán jobb, mint a szex, hiszen az evilági, viszont ez a sebesség természetfeletti. Soha ilyen gyorsan még nem mentem semmivel, dimenzióváltás ez a sebesség.
Nem tértem le balra vissza Jehnice felé, egyenesen mentem tovább padlógázzal. Hármasban vagy négyesben bevenni egy ívet padlógázzal az az élmény, mikor valóban elkezdi a szervezet termelni az adrenalint és endorfint egyszerre. Lelekovice. Motorfékkel lelassulás 50-re, tátott szájjal és a majdnem kipottyanó szemekkel nézés. A sok koffein miatt még a szívem is félrevert. Az örömtől majdnem könnyek csordultak ki a szememben.

Brünnben zsibbadt testtel, pörgő gondolatokkal, fülig érő mosollyal gurultam a négysávosokon. Utolért egy ugyanolyan típusú autó a belső sávban, belőle egy csinos anyuka integetett. Szia típustárs!
Azt hiszem ma már érdemes volt élni, nyugodtan megyek majd aludni.

Álmodtam egy Mikulovot

Szombat délután van. Sétálni már nincs értelme, mert a Nap már csak ritkán bújik elő a felhők közül. Az autó egy hete mozdulatlanul áll a ház előtt - régen volt már az a szombat esti Velká Bítešbe megszökés. Menni kell. Fényképezőgép a táskába, állvány a hátsó ülésre, és egy tiszetelkör megtétele után visszatérés a kiindulóponthoz - tükörbiztosító átlátszós ragasztó. Biztos, ami biztos. Start.
Hideg még a dízelmotor, és kerreg - konstatálom. Hát igen, a benzin az benzin, legyen az még egy, szinte már belét is vonszoló, 40 éves konstrukción alapuló 1.3 Ford Endura motor mondjuk egy Ford Ka-ban. Merre menjünk? Vehetjük úgy, hogy az északi régiót már bejártam, az már unalmas.
Áh, hülyeség, nem kell filozofálgatni. Igazából már akkor tudtam, hogy hova akarok menni, mikor kezembe vettem a slusszkulcsot. Mikulov. A misztikus város, ahová már körülbelül fél éve tervezgetem hogy elmegyek.