Bizonyos értelemben utópia...science-fiction vagy inkább lélektani regény, társadalomkritika? Akármilyen címkével látjuk is el, nyomot hagy az emberben. Elgondolkodtatja, kellemesen kellemetlenül érzi magát tőle...Charlie Gordon beveszi magát egy ideig a te fejedbe is és... nem enged el. Nem enged, hiszen a "mi lenne, ha?", "hogy viselném, ha?" kérdések túlságosan személyesek ahhoz, hogy könnyen szabaduljunk tőlük."
"1sö elömeneti jelenés - március 3
Dr Strauss aszongya lekel írnom amit gondolok és emlékszek meg mindent ami velem történik mostanától. Reméllem tudnak használni mer lehet hogy megfognak okosítani. Szeretnék okos lenni. Charlie Gordonak hívnak a Donner péknél dolgozok. 32 éves vagyok és a jövő hónapba lesz a születésem naplya. Aszongya írjak csak éppenugyahogy beszéllek és ahogy foggal urazást írok Miss Kinnian osztójába a beekman iskola köszpontba a szelemileg visza marat felnötek részére ahová járok tanulni."
Ez Charlie Gordon... gyermeki szellem felnőtt testben, jóhiszemű, kezes és lobog benne a tudás utáni vágy, csakhogy valamilyen tudást összeszedni számára betegségéből kifolyólag emberfeletti akaraterőt és igyekezetet jelent...
"Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést. Fogadják el hipotézisként: az intelligencia, ha nem képes arra, hogy szeretetet adjon vagy elfogadjon, szellemi és erkölcsi összeomláshoz, neurózishoz, sőt esetleg pszichózishoz vezet… Amikor csökkent értelmű voltam, sok barátom volt. Most egy sincs. Ó, ismerősöm sok van. Rengeteg. De nincs egyetlen igazi barátom sem, aki jelentene nekem valamit, vagy akinek én jelentek valamit."
És ez is Charlie Gordon... pontosabban Charles. Ugyanaz a 32 éves fiatalember, körülbelül három hónappal az első bejegyzése után. A regény pedig tulajdonképpen ennek az időszaknak a meséje... és az utána jövőnek. Egy ember életszerű, hihető és megérintő beszámolója mélységről és magasságról, sötétségről, fényről majd a sötétségbe való újra elsüllyedésről. Óvatosan, lassan tűnnek elő az elméje mélyéről az emlékek a szülőkről, ahol az anya nem tudta feldolgozni, hogy a fia "nem normális", a gyerekek kegyetlensége, mások lekezelő kedvessége... majd jön a szenzáció, hírnév és ugyanakkor keserű ráébredés arra, hogy akik "nagy koponyák" voltak a szemében egykor, azok kicsinyes, egymásra féltékenykedő emberek... és a hangsúly az embereken van. Hibáik vannak, nem tökéletesek. Talán ezt a tökéletlenséget a legnehezebb megérteni és megmagyarázni Charlie szempontjából. Ez az állapot azonban tiszavirág-életű és ami a végén marad, az csak sorsközösség egy egérrel (Algernonnal), egy intézet és minden emlék újra elvesztése...
Nem az az olvasmány, amivel az ember kellemesen agyonüti a sok szabadidejét, nem megmosolyogtat, de beszippant a könyv és Te is álmodod Charlieval a rémálmait, az emlékeinek feltörését, vele szorongsz. Várod a happyendet, mert szeretnéd, ha a jó elnyerné méltó jutalmát, mégis tudod, hogy erről szó sem lehet. A fejedben érzed, mintha az ő szemével néznél ugyanakkor magad mellett érzed, mintha magyarázattal tartoznál neki és vigyáznod kéne rá, hogy ezután már ne bánthassák. Erre azonban már nincs szükség...
"Ui. kérem ha véletlenül aramenek tegyenek virágot Algernon sírjára a hátsoudvarba."
Panni
Panni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése