Kis péntekdélutáni világvége

Kétféle embertípus létezik. Az egyik jótékonykodik, ha közeleg a világ vége, a másik pedig átvált hedonistába. Egy bináris ellentét: ők a Jótékonykodó és a Hedonista. Mit tesznek vajon, ha egy ködös, zúzmarás péntek hajnalon a berregő vekkert megelőzve az a tudat ébreszti őket, hogy ez az utolsó napjuk ezen a világon? Egy biztos: a koraestére beígért világvége mindkettőből egyénisége legjavát fogja kihozni. Egyikük sem szeretne majd semmit elmulasztani, és mindkettejük mindent meg akar majd valósítani.

A Jótékonykodó a berregő vekkert megelőzve kirepül az ágyból, villámgyorsan felöltözik, megmossa a fogát, bepakol az aktatáskájába, már a kabátját venné, mikor észreveszi, hogy a bal zokniját elfelejtette fölhúzni, visszaszalad, nem találja, egy pillanatig kétségbeesve tekintget körbe-körbe, majd megragadja az első zoknit a gardróbja polcáról. Felemás zokniban beugrik a bakancsába, magára dobja a kabátját, reggelire nincs ideje, hiszen tudja, hogy ma fontosabb dolgokra kell fordítania az idejét, mint holmi táplálékbevitelre. Kisiet a lakásból, becsukja maga mögött az ajtót, ledübörög a lépcsőházban és a reggeli ködben szapora léptekkel indul a munkahelyére. Útközben beugrik a helyi mindeneskereskedésbe, vásárol egy üveg pezsgőt és néhány doboz bonbont.  A munkahelyén félszeg mosollyal kopogtat a főnöke ajtaján az üveg pezsgővel, ugyan semmiség, magyarázkodik, csak a közelgő világvége alkalmából, gondoltam, mikor kedveskedjek, ha nem ma, szétosztja a bonbont a kollégái közt, majd beül a monitorja elé. Széles mosollyal az arcán várja, hogy bekapcsoljon a masina, majd diszkrét mozdulattal, nehogy a mellette ülő, hasas, bonbonfaló kollégáknak szemet szúrjon, félretolja az aznapi elintézendők papírkötegét az asztalon. Ehelyett banki átutalásokba kezd: jelentős összeget utal át a saját számlájáról a helyi árvaháznak, helyes kis összeggel dotálja a szudáni vízellátást és a rákellenes kutatást, szép kis summát küld az afrikai gyermekeknek, a helyi nyugdíjas otthonnak, a vakoknak és gyengén látóknak, a tehetséges gyerekekért alapítványnak, a siketeknek és nagyothallóknak és a kambodzsai menekülteknek. Délelőtt 11:46-kor elégedetten dől hátra a székében. Megdörzsöli a kezét, és mert icipicit a szíve mélyén hedonista is, úgy dönt, a maradék összeget készpénzben veszi ki a számlájáról és személyesen ajándékozza a helyi hajléktalanszállónak. Megfogja aktatáskáját, kilép az ajtón, és az út másik oldalán álló bank épülete felé veszi az irányt…

A Hedonista a berregő vekker előtt riad fel, rásandít az órára, tisztázza magában, hogy rengeteg ideje van a világ végéig, a másik oldalára fordul és jóízűen szundít még egy órát. Mikor felkel, vesz egy kényelmes fürdőt, felveszi a legjobb ruháját, kimondott élvezettel köti meg a legjobb nyakkendőjét, és úgy dönt, hogy reggelijét a város legelőkelőbb vendéglőjében fogja elkölteni. Elvégre nem mindegy, mit pakol a hasába aznap. Leporolja az ünnepi cipőjét, kipödri a bajszát, és ráfordítja a kulcsot a lakásra. Kimondott élvezettel sétál végig a ködös utcán, tesz egy kis kitérőt a folyópartra, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a városra, majd elégedett mosollyal továbbsétál és betér a kiszemelt luxusvendéglőbe. Lazacot rendel. Lazacot pezsgővel. Majd kaviárt. Kínai kacsával és üveg burgundival. Homárt és konyakot. Reggeli közben egyetlen gondolat foglalkoztatja: megvásárolja álmai autóját. 11:40-kor tehát eufórikus mosollyal veszi át ferraripiros Ferrarija kulcsát, és mivel szíve mélyen egy icipicit jótékonykodó is, a zsebében lapuló utolsó kéteuróst a kereskedő kezébe nyomja borravaló gyanánt. Szinte megszédül, mikor belegondol, hogy milyen érzés lesz végigszáguldani a városon ezzel a kocsival… Óriásit fékez a bank épülete előtt, de már nem tudja kikerülni a zebrán áthaladó fura figurát, aki egy bankjegyköteget szorongat a markában.

A történetből szándékosan hagytam ki azt a bizonyos harmadik embertípust, akinek köszönhetően az Egyesült Államokban az elmúlt hetekben megugrott a konzerveladás.