Két fazék ragu közé passzintott irodalom

Jóval elmúlt éjfél, de a tárva-nyitva álló ablakok ellenére fülledt meleg volt a hetedik emeleti szobában. Európa azon részén ugyanis már beköszöntött a nyár. Heten ültünk az asztal körül, két fazék rizses ragu, egy almatorta és pár üveg jóféle argentin bor társaságában. Ahogy a palackokban egyre csökkent a bor szintje, az asztaltársaság hangulata úgy emelkedett. Akkor már tudtam, hogy ez az este másról fog szólni, mint bármely addigi estém Spanyolországban. Nagyokat kortyoltam hát a boromból és érdeklődéssel figyeltem a társaságot. Ők hatan heves vitákat folytattak háborúról, politikáról, irodalomról, nőkről és az élet egyéb fontos dolgairól. Mind a heten, akik ott ültünk, külföldiek voltunk. Őket viszont, annak ellenére, hogy néhányan ott látták egymást aznap este először, mégis összekötötte valami. És pontosan ez a valami volt az, ami engem kizárt közülük és gátolt abban, hogy értsem eszmecseréiket.



– De jó, hogy jössz – fogadott aznap hatalmas mosollyal az argentin lakótársam. – Meghívtam pár embert ma estére, vacsorázunk és utána indulunk mulatni az éjszakába – kacsintott. Jókedvének oka az volt, hogy meglátogatta testvére, egy magas, fekete hajú és fekete szemű, hatalmas szempillájú, mély hangú, gyönyürű nő, egy könyvből kilépett femme fatal, aki egyenesen Argentinából repült meghódítani Európát. Tiszteletére lakótársam argentin estet rendezett a lakásunkon: argentin ragut varázsolt a konyhában, argentin zenét játszott, és mikor megérkeztek, elbűvülő mosollyal és argentin temperamentummal fogadta vendégeit. Igy történt, hogy heten ültünk az asztalnál: három argentin, egy venezuelai, egy nikaraguai, egy kolumbiai és jómagam. A négy különböző akcentus, amely egyre nagyobb gyorsasággal pergett, diktátorokról, puccsokról, kábítószer-kereskedelemről, szegényekről, indiánokról, nőkről, fociról és tangóról mesélt. Ez volt az az este, amikor tudatosítottam, hogy mennyire, de mennyire keveset tudok Latin-Amerikáról.

Latin-amerika számunkra teljesen idegen földrész. Vajon mennyit foglalkozik Közép-Európa az ottani politikai és társadalmi helyzettel? A nagy események ugyan, mint Ferenc pápa megválasztása és Hugo Chavez halála okat szolgáltatnak arra, hogy a sajtó pár percet és néhány oldalat szenteljen az argentin társadalmi rétegek közti különbségnek és a venezuelai politikai helyzetnek, mélyebb betekintést azonban nem engednek.

–  Olvasnod kell – mondta egyszer, jóval később Pablo egy szintén hasonlóan fülledt spanyol éjszakán. – Az irodalmukat kell olvasnod, ha érteni akarod őket – Pablo spanyol volt és életművész – rádiós, újságíró és költő, akkor épp munkanélküli – fekete hajú, borostás és kegyetlenül csalta a nőket. – Kortársakat. Mindegy hogy kit, ami a kezed ügyébe kerül... Messze körözik az európaiakat.

Hogy mi teszi különlegessé a latin-amerikai kortárs prózát? 

Elsősorban, nagyon érdekes a helyzete, hiszen a latin-amerikai irodalomnak nincsenek gyökerei, legalábbis nem olyanok, mint az európainak. A konkviszdátorok írtak már naplószerű útleírásokat, melyeket visszautazásuk után Európában publikáltak, az első irodalmi értékű művek csak jóval később, a romantizmus késői korszakában tűntek fel. Példaképei a francia romantikusok voltak. Az igazi áttörés viszont csak a századfordulón érkezett, mégpedig az első latin-amerikai modernista, Rubén Darío személyében. A nikaraguai születésű, bohém életmódot folytató költő formai és tematikai forradalmat hozott a latin-amerikai irodalomba. Ő volt az első költő, aki nem az európai nagyokat másolta, hanem akit az európai nagyok kezdtek utánozni. Darío műve viszont nem csak a nyomában járó költőket igazította, hanem a latin-amerikai prózának is utat nyitott. A boom latinoamericano megnevezés a hatvanas években született, és a mai kortárs prózairodalom felvirágzását jelöli. Ez a mágikus realizmus, a fantasztikus mesék, és más új zsánerek születésének ideje, olyan világhírű írók, mint Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa főszereplésével.

A legutolsó, ami a kezem ügyébe került, az Mario Vargas Llosa regénye, A beszélő (El hablador, 1987). A szerző regénye a perui társadalom egyik vitájába enged bepillantást. A vita tárgya az ország felszínének mintegy hatvan százalékát borító őserdő, és az azt otthonának tekintő őslakosok sorsa. Az amazóniai térségben élő törzsek ugyanis még a modern nyugati civilizációtól érintetlen, gyűjtögető, vadászó-halászó életmódot folytatnak (ellentétben az Andok térségében élő népekkel, melyeket a huszadik század elején erőszakos asszimilációnak vetettek alá). Az őslakosok helyzete egyébként nem egy latin-amerikai államban égető probléma, hiszen azok a törzsek, melyek az asszimiláció útjára térnek, a társadalom perifériáját, a legproblémásabb és a legszegényebb rétegét képzik, mely gyakran a kábítószer-kereskedelem prédájává válik. Vargas Llosa két merőben eltérő ideológiát ütköztet a regényben. Az egyik a perui társadalom többségének a véleményét tükrözi: nincs más választás, mint a nomád törzsek civilizálása. A másik oldal, melyet egy sokkal szűkebb csoport alkot, a los indigenistas, viszont a törzsek elszigeteléséért, ezzel együtt életmódjuk és kultúrájuk megőrzéséért küzd. Az indigenizmus a huszadik század elején, a mexikói forradalom alatt született, azzal a céllal, hogy az őslakosokat övező diszkrimináció ellen harcoljon és a kultúrájuk értékeire hívja fel a figyelmet. Sajnos, mint ahogy az a legtöbb, nemzeti vagy faji értékeken alapuló ideológiával megesett a történelem folyamán, az indigenizmus is extrém magaslatokba lépett, mikor az őslakos kultúra felsűbbrendűségét kezdte hirdetni. Ma az irányzat, mely az őslakosok helyzetének javítását és kulturájuk fenntartását tűzte ki célul, számos latin-amerikai államban fontos politikai erővel bír. A radikális értelemben vett indigenizmus pedig azért küzd, hogy megakádolyozza civilizáció által meg nem rontott törzsek asszimilációját. Vargas Llosa regénye ezt a kérdést boncolgatja: érdemes-e ma abban hinni, hogy a vándorló életmódot folytató törzsek életmódja megőrizhető... valahol ott, az egyelőre érintetlen őserdő mélyén.

Az uruguayi iró és irodalomkritikus, Fernando Aínsa szerint a latin-amerikai irodalom egyedülállóságának egyik fontos alkotóeleme az őserdő. Az őserdő, a maga misztikus, burjánzóan zöld, vad és veszélyes mivoltával számos világhírű regénynek szolgáltat helyszínt (például Márquez Száz év magány és Carpentier Elveszett nyomok című regényének), aktív szerepet játszik a cselekmény kibontakozásában. Aínsa szerint ezekben a regényekben „egy centripetális mozgás valósul meg, mely az amerikai kontinens »partjaitól« a belföld felé irányul (...), melyet számos akadály, veszély és kockázat övez, melyek mind erős hatást gyakorolnak a főhős személyiségének fejlődésére.”

Vargas Llosa pedig két főhőst teremt. Egyik maga az író regénybeli énje, a másik pedig a legjobb barátja: egy zsidó származású etnológus, a macsigenga törzs megszállott kutatója. Ők ketten két szembenálló ideológiát képviselnek: egyikük a macsigengák asszimilációjában bízik, másikuk a törzs elszigeteléséért küzd. Mindeketten mesélnek, és mindkettejük útja az őserdő belseje felé veszi az irányt. Az őserdő pedig nem kíméli őket, mindkettőjükön változtat.