Kódfejtő verseny a szervezői oldalról – a hunvagyunk

Délután-este öszejöttünk a főhadiszálláson. Mindenki, akinek össze kellett jönnie. Mögöttünk volt már pár hónap munka, tervezgetés. Még az utolsó elintéznivalók: az átugrás-papírkák összeragasztgatása, az állomások és segítségek papírjainak kivagdosása, a kezdőborítékok összeállítása és a másnapi „menetrend.” („Gyerünk, gyerünk, csináljuk! Aludni is kellene.”) A menetrend lényege, hogy minden „szervezős” állomáson legyen szervező az első csapat megérkezésétől az utolsó távozásáig.

Hogy minden világos legyen: a hunvagyunk az első magyar nyelvű nyilvános kódfejtőverseny, és mi csináltuk. Mi nyolcan. Párkányban és környékén volt, egy szombati napon. 

A másnapi menetrend a következő. Négy csapat lesz. Az egyes csapat marad a kezdőhelyszínen, aztán át a vasúti hídhoz. A kettes csapat a kikötőben, délután a kilátón lesz. Az autonóm szekció kezdés előtt bevásárol, egyik fele megfőzi a vacsorát. A másik fele a stadionnál lesz, majd viszi a kettes csapatot a kilátóra. A cölöpös kocsi kirakja a városban a föladatokat és a segítségeket, viszi az egyes csapatot a vasúti hídhoz, ott együtt instalálják az eszközös föladatokat, beleértve a karókat is, amiket magunk között cölöpöknek nevezünk. A cölöpös kocsi – a cölöpöktől megszabadulva – kihelyezi a maradék föladatokat, uninstalálja az eszközöseket, majd átveszi a kultúrház kulcsát és elrendezi bent a dolgokat. Ide a játék végére megérkezik az autonóm szekció a kajával és a többiekkel. A biciklis fényképezős egység fényképezi a játékosokat.

A másnap szinte pontosan a program szerint zajlott. Nézzük, mit takar a „szinte”! Az eszközös föladatok fölállításánál valamivel többet időztünk, főleg a cölöpök leverésénél. Kettős nehézségek: a négyzethálóba való triangulálás és a pontos niveláció – mivel a magasságuk információt hordozott – vs. a kőkeményre száradt talaj. („Kicsit még a Laci felé, Peti, vissza, vissza, jjo! Adjál neki!”) Az utóbbit nagyjából megoldotta a nagyfejsze. („Leszakad a csuklóm!” „Add oda, ezt a sort megcsinálom én.”) Na meg a vasúti híd aljára is föl kellett mászni. Ez nem volt nehéz, jópár csapat utánam is csinálta, pedig nem kellett volna. Megnézték közelről a villogó bizgenyűt, pedig csak le kellett volna olvasni a morzekódot. Meg is fogdosták, szerencsére rövidzárlatot nem okoztak, úgyhogy nem jött ki a kütyüből a füst, és épségben visszavihettem a suliba. A kettes csapat rögtön elkezdte sütni az ebédjét, nekünk a cölöpös kocsival tovább kellett mennünk. Az utolsó előtti állomás helyszínére, a holtághoz autóval több próbálkozással se tudtunk kijutni, úgyhogy gyalogolnunk kellett jó két kilométert. Ott végre leülhettünk falatozni a partra. („Éhenhalok.”) A biciklis emberünk összeszedte a csapatok után az állomásokról a borítékokat, azokért nekünk már nem kellett visszamennünk.

Egy nagy változtatást csináltunk csak. A csapatok jóval lassabban haladtak, mint ahogy gondoltuk, ezért menet közben úgy döntöttünk, hogy a kilátóról rögtön a célba küldjük őket kihagyva így két állomást. Így se sikerült senkinek az így utolsóvá vált hetes föladatot megoldania, se a bónuszföladványt már a célban. Azt találtuk ki, hogy aki elsőnek küldi el nekünk ennek a megoldását, az különdíjat kap, azaz megkapja a plüsssün díjat.

A célban az utolsó csapat megérkezése után gyors összesítés („Cséfa, alkosd meg a táblázatot!”), közben a csapatok kajáltak. Jó a hangulat, nem mint a kilátóhoz fölvezető „kálvárián”. („Laci, utoljára akkor utáltalak ennyire, mikor...”) Voltak díjak is: Párkánnyal foglalkozó könyvek és pár üveg bor. Közös fotó.

A csapatok elmentek. Összerendeztük a helyiséget, aztán vissza a főhadiszállásra. Ott koccintás, rövid megbeszélés, állva elalvás.

Cs.