Diákosan, tengerhez....

Hogy miért diákosan? Mert köztudott, hogy a diákoknak sosincs pénzük. Vagy ha véletlenül mégis, az csakis sörre (s mivel nem fogyasztok alkoholt - kivéve a köhögés elleni cseppeket - , ezért rám csak a mondat első fele érvényes). És hogy miért a tengerhez? Talán a nyári forróság miatt.... Vagy mert olyan kellemes lebegni a sós vízen.... És talán az utazás miatt is.... Na meg persze azért, mert egy Youth in Action program kedvéért már így is 350 km-t utaztunk dél felé, kár lett volna visszafordulni. 

Sósvíz

Szóval hogy kerül a diák a tengerhez (ha a tenger nem kerül a diákhoz)? Elárulom: stoppal. Na jó, meg persze a végén egy kicsit vonattal. És persze időnként busszal is, mert a nagyobb városokból valahogy ki kell keveredni. Ha most valaki összecsapja a tenyerét, és égre emelt szemmel azt kérdezi a Jézustól, akinek anyja a Szent Szűzanya, hogy hogyan merészkedett két diákocska végigstoppolni a nagy Szerbián, hát elmondhatom. 

Stoppolós képem nincsen, ez Petrovaradín, Újvidék mellett

Biztos vannak elvetemült emberek is, akik nagyon sokféle módon árthatnak a stoppoló diákocskáknak, ám a legrosszabb dolog, amit út közben velünk tettek, az az volt, hogy nem álltak meg nekünk. Persze néha már nagyon kellemetlen volt állni az árnyék nélküli út mellett a porban, ám előbb utóbb mindig jött arra egy jóember. Még ha utóbb is, akkoris megérte a várakozást. Első fuvarosunk például meghívott reggelizni, és míg a frissen sült bundáskenyérből lakmároztunk, felesége főtt kukoricát csomagolt nekünk az útra. Velük még magyarul beszélgettünk Vajdaság szívében. Aztán volt olyan is, mikor a nyelvtudás helyett a pantomim mentette meg a kommunikációt. Mi szerbül nem tudtunk, fuvarosunk pedig semmilyen más nyelven nem. Persze szlávnak szláv nyelv a szerb is, örömmel fedeztünk fel minden apró hasonlóságot a szlovák (vagy cseh) és az ő nyelve között. Megtudtuk, hogy farmja van, meg három lánya, s azt is, mit tanulnak. Ő kávéra hívott minket, és kivitt egészen a kisváros végére, hogy minél könnyebben kapjunk újabb stoppot. Másokkal angolul beszéltünk, néha szégyenkeztek, pedig a mi angolunk sem volt jobb. Egy hetvenéves bácsi, aki "csak innen" volt, a szomszéd faluból, kivitt minket a  hegyoldalba a javított útszakasz előtt villogó szemaforhoz, amelyik a forgalmat szabályozta. Ott majd biztos fölvesznek titeket, csak jól integessetek a söfőröknek míg a pirosnál várnak - mondta.

NS, RU, ŠA, VA, UE, NV, PE - talán kicsit sok a három nap ekkora távra, de a táj és az emberek még ennél is többet érdemeltek volna. Mintha soksok Szádelői völgy és még több Szoroskő (igen, Soroška) lenne egymás után ebben az országban. NV előtt pedig  gyönyörű, hatalmas, kék vizű tó! 

Taxisunk

A határon taxival mentünk át, ám nem úgy, ahogy az előző nagyváros buszmegállóján magyarázta egy taxisofőr. Az tíz eurót kért fejenként. Buszok pedig, cselesen, nem jártak át a montenegrói határon. A mi taxisunk egy centet sem kért. Montenegrói volt, és Szerbiában úgysem taxizhatott. A taxis táblát is csak a határ után szerelte vissza a kocsijára. Bijelo Poljéig vitt, az első montenegrói városkáig. A vasútállomás mellett tett ki minket, ott volt a taxiállomás, és egy nonsztop presszó, játékteremmel. Kávéra hívott, és mivel sötétedett, már úgysem volt kedvünk tovább stoppolni. Úgy döntöttünk, az utolsó 100 kilométert vonattal tesszük meg, s hajnali 4-ig, a vonat érkezésééig még jó sok időnk volt. Taxisunk fizette a kávét, vonat érkezett, s munkát hozott neki taxizni vágyó utasok fromájában. Aztán újra visszajött hozzánk. Vele csehül beszélgettünk, értette, bár már sokat elfelejtett. Valaha Prágában is dolgozott, a főpályaudvaron. A presszó majdnem üres volt, a  személyzet is oda-odajött hozzánk beszélgetni. Angolul, vagy csak úgy, mosolyogva. Éjfél körül annyira elálmosodtam, hogy a játékterem angolul nem értő alkalmazottja szó nélkül összetolt nekem néhány párnázott, műbőr széket a fal és a rulettasztal közé. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jóízű lehet az álom egy játékbarlangban.

A biztonsági zár, hogy ki ne pottyanjak

A vonat tömve volt, s mivel a folyosón kellett állnunk, a hajnali órák ellenére is ébren maradtunk. Egy kedves vasúti rendőr leláncolta nekem az ajtót, hogy ki ne essem, míg a látványban gyönyörködöm. A huzat ugyanis föltépheti az ajtókat, magyarázta, s a hazaúton meg is tapasztaltam, milyen ijesztő a száguldó vonat nyitott ajtaja mellett állni. Ha nem alagút, akkor híd. Ilyen a montenegrói vasútvonal. Szinte a hegycsúcsok élén zakatolt velünk a vonat. Lenézve a kanyonok mélyén kanyargó országútra egészen jó ötletnek tartottam, hogy feladtuk a stoppolást erre az útszakaszra. 

Koszos vonatablakból nehéz lefotózni a kanyon mélyén kanyargó utat

És végül a tenger. Kék volt. És sós. Ringatott, ölelt, csiklandozott. Egyetlen gondunk csak az volt, hogy hol verjük le a sátrat. Kemping nem volt, csak szobát, apartmant kínált minden helyi. A legöregebb öreganyókák is. Ám a jóemberek megint csak nem hagytak cserben. Sátraztok? Kérdezte egy srác, ahogy az árnyékban pihenve nagy hátizsákjainkkal épp a szemközti sziklás dombocskát méregettük. Sátraznánk - feleltük. Akkor gyertek velünk - és megmutatta, hol lehetett mégiscsak sátrat állítani a hegyes-völgyes városka szélén. Messze a koszos, túlzsúfolt városi strandtól. Messze a "sobe"-t, vagyis szobát kínálgató helyiektől. Ott, ahol a píneákon "strižibubák" zengtek a tücsköknél is hangosabban, éjjel a sátorig hallattszott a tengermoraj, és a sárguló réteken igazi, elcsatangolt vadlovak legelésztek.... 

A városiak is ide jártak, nem a városhoz közelebbi, túltömött "beach"-re

Lehet, hogy a városkában volt néhány háromcsillagos szálloda.... Sőt, talán egy négycsillagos is volt. Ám a mi sátorhelyünkön az égbolt tízmillió csillaga ragyogott (ne javítsatok ki, tudom, hogy nem ennyi.... de honnan tudjam, mennyit láttam éppen belőlük?).

Tízmillió csillagos összkomfort (balra lejtő, és aztán a tenger)

Hát így mentünk. Diákosan. A tengerhez:)

képek: vica