Pelsőctől Szádelőig... meg minden más, ami eszembe jutott

Mindig megmagyarázhatatlanul és indokolatlanul jól esik, ha valaki elcsoldálkozik, mennyire szép is a lakóhelyem környéke... úgy érzem, mintha a dícséret nekem, vagyis nekem is szólna... pedig hát, ebbe aztán tényleg nem volt beleszólásom, betudható mondjuk a karmának, sorsistennőknek, szerencsének... aminek tetszik...

Erről beszélek...

Valahányszor elém kerül Petőfi a maga Alföldjével, mindig vitatkozó kedvem támad... hogyhogy a sík vidékek? Ugyanmár, hát mennyivel különb a hegyek védettségét érezni... Ennek a nagy lokálpatriotizmusomnak azonban mindig kell valami kiváltó tényező. Akkor szoktam mondjuk újra tudatosítani, hogy mennyire szép, ha körülnézek, amikor fél szemeszternyi Brünn után utazom haza. Mindig el is tervezem, hogy meghódítom újra a hegyeket, megkeresem az általam régen elfelejtett utakat, csapásokat... sajnos ez a lelkesedés elég gyakran szalmalángnak bizonyul. Pedig nem mondhatom, hogy nem jártuk volna a környező erdőket. Leseket másztunk, kökényt, tobozt szedtünk, komolyan figyeltük, jön-e vonat, mielőtt átmásztunk volna a síneken, fenyveserdőben bújócskáztunk, hóvirágtúrára jártunk... csak amilyen szerencsétlen voltam a szerencsémben, mire akkorára nőttem, hogy megjegyezhettem volna, melyik ösvény hová visz, abbamaradtak a vasárnap délutáni rövidebb, és a máskor megejtett hosszabb túrák...

Amikor még tényleg egészen kicsi voltam, a hegyek a maguk kékes-szürkeségükben valami varázslatosat árasztottak magukból. Soha nem tudhatta az ember, éppen milyen felhő fog felbukkanni mögüle és gyakran azon morfondíroztam, hogyan lehet megállni a hegy tetején, hiszen az csak egy vékony él mint a késé... legalábbis úgy tűnt a gyerekszemnek... Amikor még inkább a mesék közt éltem, ahol az a bevett gyakorlat, hogy hegyek válasszák el a királyságokat, számomra a mi hegyeink is országokat választottak el egymástól... ami félig-meddig igaz volt (és az is). Azzal tisztában voltam, hogy az Alsó-hegyünk mögött már Magyarország van... ebből következtettem ki sajátságos logikával azt, hogy akkor a Felső-hegy mögött is valami idegen ország fekszik... hogy mit is képzeltem oda, nem tudom... mindenesetre valami sokkal különlegesebbet egy egyszerű Szlovákiánál :)

A kilátás... valami ilyesmi fogadott minket is

Mindig örülök, ha vannak magukat annyira megmakacsoló külső tényezők, hogy kiráncigálnak otthonról. Így nagyon hálás vagyok azért a háromnapos "ismerd meg szűk hazádat" túráért, amleyet a múlt héten ejtettünk meg. Kezdtük a Pelsőci-fennsíkkal, szalmabálákon ücsörögtünk, hátha eláll az eső (természetesen nem állt el), ünnepélyesen és ázottan vonultunk be Gombaszögre, ahol megoldottuk a gordiuszi csomót, ugyanis hol rakjon az ember tüzet, ha esik és a fedett részen pedig szigorúan tiltva van a tűzrakás... Másnap már nem kellett esővel hadakoznunk, annál inkább vizes-csúszós emelkedőkkel (néhányunk ... akarom mondani az én legnagyobb kétségbeesésemre. De legalább a többieknek lett ebből kifolyólag még néhány kellemes pillanata :) Ugyanis én az az eset vagyok, aki még ülve is képes elesni.) Kiélveztük a szilicei kocsma vendégszeretetét és csocsóasztalukat, hogy aztán őrült tempóban menjünk tovább, hogy teljesítsük az aznapra tervezett távot. Az utolsó napi túra-adagot majdnem szabotáltuk is, de aztán szófogadóak voltunk, az alelnöknek mégis van valamiféle befolyása (főleg ha dupla alelnök :)), úgyhogy kibírtuk amit kellett, a szürkület már a Szádelői-völgy bejáratánál talált minket... Akármennyire is nyitott szemmel jártunk (valaki tudott előre-oldalra figyelni, nekem a lábam elé nézés is meghaladta a képességeimet), vaddisznókkal nem találkoztunk. Viszont annyi szó esett róluk, hogy a tudatalattim tett róla, hogy ne várakozzunk hiába... sikerült álmomban tovább túrázni, körülöttünk pedig e feljebb említett állatkák szaladgáltak. Igazi idill volt :)

Szoroskő, háttérben az Alsó-hegy

Nem túra-célpont ajánlás ez a bejegyzés, csak éppen gondoltam, eldicsekszem a környékünkkel... Ha valakinek kedve támadna valami hasonló útra, csak szóljatok. De oda már viszek hidrogén-peroxidot :)... kész csoda, hogy amennyit estem-keltem három nap alatt, ép bőrrel (értsd: néhány kikapart szúnyogcsípés, csaláncsípés, karcolás) túléltem az egészet. Az őrangyalom valószínűleg lerágta a körmét idegességében... úgy gondolhatta, ha hazaérek már lazíthat... Két napja akkora esést követtem el, hogy tenyérnyi folt van a térdemen... pedig csak a falu határában sétáltam (bár a lejtő szerény számításaink szerint lehetett legalább 45 fokos)... elfogyasztottam az itthon fellelhető peroxid-készletünket... de élek :)

A képekért köszönet fényképész-családtagomnak :)