Poszterazmusz kínok

Üveges tekintet mered az ablaküvegen át az esős égboltra. Tulajdonosa napjait az elmúlt időben enyhe depresszív tünetek, kedvetlenség, étvágytalanság, időjárás-változásra való érzékenység jellemzik. Lényegesen visszafogott extrovertáltsága és gondozatlan külsője arról árulkodik, hogy saját maga nem tud (nem akar?) változtatni állapotán.

A poszterazmusz szindróma (röviden PESZ) tünetei szemeszterkezdetkor jelentkeznek igazán erősen, azon egyszerű oknál fogva, hogy a napfényes nyár után a ködös, nyálkás, levélhullató szezon beköszönte valóban éles kontrasztot állít. Aki elment és megélt egy-két szemeszter erazmuszt, majd visszajött, tudja miről beszélek.

A ködös, nyálkás, levélhullató szezon beköszöntével tehát egyre erősebben tudatosítom, mennyire hiányzik az a kis világ, amelyet otthagytam. Hiányzik a napfény, amelyet fél év alatt kábé három alkalommal árnyékolt be egy kósza felhőfoszlány, hiányzik a bicikliút, amely mellett pálmafák meredeztek a város szélétől a tengerpartig, hiányzik a Pingui, a kikötó melletti kis büfé, ahol egy-egy tengerparton eltöltött nap reggelén találkoztunk, hiányoznak a paellástálak, amelyen beletőrődve ingatták csápjaikat a megfőtt rákocskák, hiányoznak a kedd estétől vasárnap hajnalig tartó erazmuszpartik, amelyeket vasárnap reggeltől kedd estig pihentünk ki, hiányzik a kis lakás, ahol a konyhában mindig előfordult néhány latin-amerikai lakótársam, akik tortillát sütöttek és matét szürcsöltek, hiányzik a tulaj, Fernando, aki valahányszor eldugult a lefolyó, hóna alatt szerszámosládájával és feleségével, Pilarral lerobogott hozzánk a nyolcadikról, hogy azonnal orvosolja a dolgot, hiányzik a hentes a Park Ribalta mellől, aki mindig mosolygott a kirakatból, hiányzik a buszsofőr, aki mindenkire ránevetett mikor a jegyet adta és megjegyezte, hogy milyen jól néz ki az illető aznap, hiányzik a kis kerti kávézó az egyetem parkjában, ahol több liter narancslét gurítottunk le, sőt, még az egyetem is hiányzik, ahova tizenöt perc késéssel is időben érkeztem mindig.

A PESZ legkellemetlenebb fázisa, mikor a beteg rávetíti volt életkorszakát a közeljövőjére. Összehasonlít, mérlegel, fintorog, belegondol, kiveri a veríték, lecsekkolja a maradék pénzösszeget a bankban, nem négyjegyű, hümmög, repülőjegyet néz, repülőjegyet néz, repülő… végezetül belátja, hogy nem fog menni. Sehova.

Milyen elvárásai lehetnek egy egyetemi várossal szemben a diáknak, aki „főiskolai tanulmányok végzése” címlszó alatt előreláthatólag még 3-4-5… évet készül lehúzni aktuális lakhelyén?

Castellóni életem előtt annyi kívánságom volt, hogy legyen hol laknom (csak így, natúran), legyen színház, mozi, koncertek, kellemes kiskocsmák a városban, és persze egy remek társaság, amellyel mindezt élvezni lehet.

Depresszív lelki sebeit vakargatva be kell ismernem, hogy a mostani standardom jócskán eltér az egy évvel ezelőttitől. Elképzelésem szerint a fentebb soroltak mellett egy egyetemi város rendelkezzen bicikliutakkal, mediterrán éghajlattal és tengerparttal.

Ekkor ér el a PESZ következő, optimális esetben végső szakaszába, mely viszont kétségkívül a leghosszabb lefolyású. Újra belegondol, ismét mérlegel, és lassan, de nagyon lassan, elkezd beletörődni. Már csak hébe-hóba merülnek fel olyan kívánságai, hogy milyen jó lenne, ha nem kéne életét kockáztatnia, mikor biciklin akar eljutni az kolesztől az egyetemig, vagy ha a recepción ücsörgő unottarcú portásnéni nem potenciális bűnözőnek nézné, ahányszor belép a bejáraton, hanem megvillanta egy mosolyt…