A nap egy átlagos módon indult, mégis másként teljesedett be. Az ember mint egy hangya rohan ide-oda a munkák között. Ez egy átlagos munkanap, mondhatnánk. Ilyenkor az ember képes kizárni a kisebb-nagyobb ingereket melyeket a körülöttünk zajló világ kelt. Így jártam én is!
Rohanásom közben ért a veszteség. A külső világnak apróságnak tűnhet, de számomra akkor életem egy értékes fragmense veszett oda. Nem vagyok egy tárgyorientált materialista, de egyes tárgyak számomra, ha most egy parallelizmussal élhetek a műszaki világból, egyfajta külső táreszközök funkcióját töltik be. Vannak emlékek, élmények melyek el vannak raktározva az ember fejében. Ezek lehetnek kellemesek, kellemetlenek, de mivel az ember s az agya nem tökéletes sok esetben a "külső táreszközök" idézik fel a múltban megélte eseményeket, érzéseket, helyeket.
Mivel az élet mégiscsak továbbmegy, számomra sem maradt egyéb megoldás a békés, nyugodt élet továbbfolytatásához mintsem az egész veszteséget egyfajta temetéshez hasonlítani. Busz = koporsó amely elvitt valami fontosat számomra, de mint ahogy az éjfél megöli a napot miközben egy csapásra egy újat is szül így nálam is előállhat egy új, csak akarni kell. Véleményem szerint ez bárkire és bármire érvényes úgyszólván univerzális konklúzió.
A dolgot gyorsan és fájdalommentesen is le lehet írni - fázott a fejem, mert a buszon felejtettem a sapkámat.
Egyszer ellopták a strandon a 3,5 éve használt, örökölt Benetton táskámat. Aztán megvettem a horseridert. A többi már történelem.
VálaszTörlés