Öt perces találkozások

Hogy miért? Mert nagyjából ennyi ideig tartanak. Nincs telefonos egyeztetés, vagy utólagos illedelmeskedés. Öt perc, és mintha mi sem történt volna. Csak az emlék marad. Hitetlenkedő fejrázogatás, belső mosoly, esetenként az erekbe hirtelen kipumpált adrenalin....

Még ősszel volt, valamelyik kellemes, ragyogó napon, hogy a Pekařská és a Husová utcák találkozásánál sétáltam. Van ott egy jó secondhand üzletke. Kissé elmáláztam (na jó, azt számolgattam, bemehetek-e abba a boltba, vagy csak a következő zsebpénzem idején merészeljem), amikor valaki megszólított. Az emberek általában útbaigazítást vagy gyufát kérnek, ezért megkérdeztem, mivel segíthetek.

- Meghívhatnám egy kávéra? Valamikor. Nem muszáj rögtön ehéten - hangzott a válasz. Óvatosan közöltem, hogy inkább nem élnék a felkínált lehetőséggel. 

- Azt gondolja, rosszabb az utcán ismerkedni, mint moziban, vagy diszkóban? - kérdezte erre a lezser viseletű emberke (elsőre pincérnek néztem egyébként). - Rossz alternatív partnernek tart, mert az utcán ismerkedem?

Mit mondjak, gyorsan kifejtettem, hogy jobb ma egy reális, mint holnap egy alternatív  partner, és sietve bezártam magam mögött a secondhand ajtaját.....

***

A biztonsági őr a boltokban. Pontosan ugyanúgy, mint a fölbukkanó rendőrök, mindig bizonytalanssággal töltenek el. Én ugyan a légynek sem ártok általában, de sose tudni, nem épp az előbb gyalogoltam-e át a piroson, sodortam el kabátszárnyammal egy műanyag zsúrpohár-szettet, vagy követtem el más olyan baklövést, ami indokolná az említett személyek közbeavatkozását. Hát egyszer megszólított egy. Egyenruhás biztonsági őr. Jézusmárjamitkövettemel- futott át az agyamon -, legalábbaszámlátneszórtamvolnael, nehogymá'kipakoltassaatáskámtartalmát....! Ő meg azt mondta:

- Gyakran jár ön ide bevásárolni? A múltkor láttam itt, és ön teljesen olyan, mintha egy meséből jött volna elő!

Megilletődve igazítottam meg zöld, virágos kalapkámat.

***

A boszorkány. Persze nem az, csak én neveztem annak. Vagy ha az is, bizonyosan a jobbik fajtából. Ő árulja a legfinomabb füstölőket, nála nem pancsolmányokat vesz az ember. Nem kitalált, divatos aroma-keverékeket. Valódi indiai gyártmányok ezek, nem is tudom, rajz, vagy betű-e, ami a dobozukra van festve (felolvasni meg már végkép nem tudom, úgyhogy ne is kérdezzétek a nevület).
- És milyen hatásuk van? - kérdeztem elgondolkozva. Na nem, mintha hinnék benne, hanem csak kíváncsi voltam, mit mond.
- Én azt mondanám, hogy semmilyen. Ha relaxálni akarsz, relaxálj. Ha föl akarsz pörögni, igyál teát, vagy szedd össze magad - jól az orromra koppintott ezzel.
- Tudja, sokféle ember jár ide - magyarázta vörös haját igazgatva. - Sokan keresnek ezotérikus okosságokat erre. Képesek hatalmas pénzeket kifizetni bármilyen kétes tanítónak. De a tudás nem a füstölőkben, és nem is a méregdrága kurzusokban lakik. Adnák inkább jótékonyságra azt a pénzt! Mert ezeket a dolgokat mindenkinek önmagában kell megtalálnia.
Azóta is visszajárok a boltjába.

***

Az egyik legfrissebb történetem a péntek este hozománya. Barátaimra vártam este az óra alatt. Sok kapucniba bújt, szakálas egyén kóválygott arra. Tudtam, hogy meg fognak szólítani. Pénzt fognak kérni. Igyekeztem úgy forogni, hogy ne kerüljünk szemkontaktusba, mert az már majdnem beszéd. És ha már majdnem beszélünk, megszólítanak. Pénzt fognak kérni. 

- Nem, ön túl fiatal! - hallottam hirteln.

- ö?

- Tudja, azt gondoltam, kérek egy kis pénzt öntől, két koronát, vagy így, de most látom, hogy ön fiatal, biztos valami diák, vagy ilyesmi.... 

- hát igen. És ön?

- Hajléktalan. Az utcán élek.

- régtől?

- Várjon csak, megmondom pontosan. (megmondta. 2004, vagy 2008, a hónapra, napra nem emlékszem) 

- és honnan van? - Itt ért a meglepetés, mikor a cseh hajléktalan egy kelet-szlovákiai falucska nevét mondta ki.

- Tudok magyarul is  - tette hozzá.

- tényleg? - kérdeztem, immár magyarul. Volt három felesége és két gyereke, a dolgokba bezavart valami börtönbüntetés. "Az nem az, hogy én hajléktalan. De az, hogy őket nem láthatom..!"  A történet többi részét nem faggattam, megjöttek a barátaim és elköszöntem a férfitől. Persze, kapott pár koronát, hogy szép estéje legyen.... Legalább olyan szép, mint nekem.

***

A legutolsó történetet ma délelőtt gyűjtöttem. Hazafelé baktattam a Domonkos tér környékén, könyvekkel és élelmiszerrel megrakott szatyorral. És akkor meghallottam a furulyát. Ide már nem hallatszik a Cseszkán síporászó fickó ügyetlenkedése, sem a minoriták temploma előtt fújkodó csuhás próbálkozása. Ők különbenis túl nyápicok ahhoz, hogy ebben a hidegben előjöjjenek. Valóban, régi ismerősöm üldögélt egy kapualjban. Emlékszem, elsőben hallottam őt először játszani. Olyan váratlan volt, és a házfalak visszaverték a hangokat, egy nagy hangszer volt az utca, amin Jirka játszott.... Legalábbis így mutatkozott be. Vagy csak így emlékszem.... Ő már biztos nem emlékszik rám, minden járőkelővel ugyanolyan közvetlen. Öngyújtót kér, vagy csak bókol a szép lányoknak. Engem egyszer füvezni hívott.... Aztán évekig nem láttam. Decemberben annyira megörültem, ahogy a Zelnyák melletti kis utcákban meghallottam, hogy én szólítottam meg. Azt mondta, utazott. Spanyolország, Hollandia, Bécs.... és elújságolta, hogy kutyát készül venni. Ma nem volt a kutya mellette. Azt mondta, egyik "barátja" ellopta tőle. Az arcán friss sebhelyek, mélyebb ráncok.... Valami verekedésről beszélt. És hogy mostanában többet iszik, mint kellene..... Én meg örültem, hogy még találkoztunk, mielőtt elutazom. Vigyázzon magára. Kérdezte, merre megyek. Mondtam, Pestre. Tudsz magyarul? - kérdezte. Tudok hát, feleltem.
- Ó, hát akkor te szépen elbeszélgetnél az egyik barátommal! Ő komáromi.
Nevettünk, elköszöntem. Halkan jött velem a furulyaszó.

Persze, néha kellemetlen, sőt ijesztő találkozások is sikerülnek. Az unalmas meséket gyűrögető kórencsálókról meg nem is beszélek. De amíg el lehet futni, nincs baj. És azért a mosolyért megéri....