Kazinczy - 9.

1799.július 6 és 1800. június 30.között Kufsteinben raboskodott Kazinczy. A majd egy év alatt nem sok bejegyzés került a naplójába (vagy csak eltűntek a bejegyzések a viharos idők alatt), ám a rabok áthelyezésével ismét egy érdekes fejezet kezdődik a könyvben.


Június 30. „Háromkor felébredtem. Gyönyörű volt a reggel a Kayserberg megett. Ott az én hazám! Ott vannak az enyémek! Ez vala könyörgésem.“


„A nap meleg vala, s öltözetlen maradtam. Nem hét órakor, mint szokott, hanem ötkor csi­kor­gani hallám a grádics ajtaját, csikorgani külső ajtómat, sőt most, a szokás ellen, belső ajtómat is, s Grimmel, a főprofósz jő Heiczi nevű katonacselédünkkel, s hozza párnazsákomat.
- Hier, Ihr Bettsack - mondá -, packen Sie Ihre Sachen zusammen. Sie gehen heute noch fort. (Bejelentik, hogy Kazinczy nem maradhat tovább, máshová helyezték)
Elijedtnek, búsnak tettetém magamat; örvendeni bántás volt volna, mert a Grimmeleknek akkor van jó aratások, ha sok rabjaik vannak.“

„Cservenkára nincs panaszom, Grimmel pedig szeretett is. Sohasem evém meg, amit főzettem, s felét mindég azoknak küldém, akiknek pénzek elfogyott. Grimmel és Miller ezért engem e névvel neveztek: Der gute Herr. (A Jó Úr)“

„Első dolgom az vala, hogy ajtóm vas pléhére ezt karmoljam nem emlékezem többé mivel:
FRANC. KAZINCZY
HUNGARUS
a VI. jul. 1799 ad 30 Junii 1800
Kilenckor a Nagy Profósz ismét feljöve. Kértem, vezetne által a Baranyai üresen maradt szo­bá­­jába, hogy a P. hegyet láthassam s lerajzolhassam.
Imhol a hegy, mint egy óriási pyramis merő fejér sziklákból s föveny iszapból, a kék színnek véghetetlen nüansziban. A hegy aljában sok apró faluk. Alatta az ut Innsbruck felé.“




„Két órakor báró Steinling kapitány felhozá hozzánk Bender-regimentbeli főhadnagy Basten­dorf Ferenc urat:
- Uraim - mondá Bastendorf -, én és társaim egy hónap óta várjuk itt a parancsot, hogy az urak­kal indúljunk. Az Innsbruckban kommandírozó generális azt mondotta nekem az urak felől, hogy a vett hírek szerint, mióta ez a torony áll, szeretetre méltóbb emberek itt nem szenvedtek.“

„Ajtaink egyszerre nyíltak meg. - Le nem megyek - mondám -, míg a nro 5-be nem lépek, hol Wesselényi 1790-ig szenvede. Ablakából vad és nem szép alakú hegyoldalra vala a kinézés.“
Profószunk magához víve fel:
- Welcher ist der gute Herr (melyik a Jó Úr)? - kérdé itt a vén asszony, s reám mutatott a férje.
Soha itt rabot familiai neven nem neveznek, és midőn a Hofkriegsrathoz megyen a jelentés, nem a nevet írják, hanem a szoba numéróját.
- Ach Euer Gnaden - mondta a vén asszony -, und wir müssen Sie verlieren (Ach, ön kegyelmes. És muszáj elvesztenünk önt). - Nyakamba borúlt, sírt.
Szulyovszky, én, Laczkovics László, Szlávy, Úza, Hirgeist Ferenc és Szmethanovics Károly együtt indulánk le a várból. A nép összecsődűlt látásunkra.“

Első nap hajóval mentek:
„Nem képzelhetni, mely gyönyörűségek vártak itt reánk. Hajónk nyílsebességgel repüle el az Inn szélén álló egyes fenyvek mellett; amott a szenvedés foka, s a gyönyörű hegyek, felettünk sáfrányszínben a régen nem látott ég. Nemezis minden rosszért jót, minden jóért rosszat hoz reánk; boldog, akire sok kedvest a nem sok rosszért!“

Majd szekéren:
„Július 2-dikán Teisendorfra érénk. A helység egy nagy falu vagy egy kis mezőváros. Mint vásárainkban, úgy hemzsege benne a sok nép. Bastendorf szekereinkhez jöve, s mindnyáunkat külön mindenre kért, ami szent, hogy az ide összetódult Condé-sereg emigráns franciáival szónak ne eredjünk; mert ha megsejtik, hogy mi republikánus gondolkozásunkért szenvedjük a fogságot, megtörténhetik, hogy tűzbe jönnek s erőszakra fakadnak.“

„Jókor beérénk Neuhausba, Salzburgon túl, Linz felé. Egy gazdag molnárhoz szállítának. Generális Fiorella hozzánk jöve, megkérni, hogy vele menjünk sétálni. A táj egyike a leg­szebbek­nek, melyeket valaha láttam, s a megszólítás kivált nekem vala igen kedves.“

„Fiorella, Chipault (egy francia rab – vagy rab francia...), a hét magyar, s egyike a tiszteknek, együtt menénk, s én egy kert ajtaját meg­sejtém s nyitva. Bemenénk. Hol a tartomány nagyobb részét kőszirtes hegyek foglalják el, nem lehet kertnek sok földet szánni; ez kicsiny volt, de tömve külföldi fákkal, termésekkel. A liliodendron tulipifares vastag, mint a derekam. Egy kertiházban kőmívesi hieroglifeket láték meg, s megszólítám a kertészt, el nem hallgatván, s büszkeségből, hogy én magyar vagyok.
- Uram - mondám -, nekem gyanúm támadt, hogy itt lózsikat tartottak a kőmívesek.
- Honnan az a gyanú? az úr azt hallotta valakitől?
- Nem hallottam.
Látván hogy a dolog nem idegen nekem, elbeszélé, hogy gróf Lodron, svéciai követünk, e kertet kőmívesi összegyűléseknek alkotta, és hogy itt Coloredo érsek a nagymester. - Egy atyafi sírja lehet az, melyet egy Agricola névvel jegyes süllyedező kő jegyez. - Kevés esz­ten­dők múlva Debrecenben ebédelék egy római születésű ausztriai tiszttel, s attól hallom, hogy a kertnek minden vastag fáit feltüzelték, igen még a liliodendront is, és hogy azt a barbarusságot ők tették. - Én inkább a falu házfedeleiket égettem volna fel.“

Kissé kemény kijelentés ez nyelvújítónktól, de valószínűleg erős kötelék fűzte őt a szabadkőművesi jelképekhez, hát ki ne értené meg ezt az erős reakciót e szépséges kert eltüzelésének hírére....

„Július 3. ebéd Neumarkton, mely a salzburgi tartománynak utolsó helysége: éjszakára Fran­ken­mark, Weichl fogadósnál.
Midőn Neumarkton az utcán sétálánk s mindnyájan, két salzburgi menyecske megpillantá az ifjú és szép Hördét, s felkiált: - Az Istenért, tiszt úr, csináljon oly szép fiút nekünk, mint maga! - Hörde elpirúlt, s szidta őket.“

Fogságom naplója
 – Kazinczy Ferenc műveinek Szauder Mária válogatása alapján megjelent gyűjteményéből

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése