Álmodtam egy Mikulovot

Szombat délután van. Sétálni már nincs értelme, mert a Nap már csak ritkán bújik elő a felhők közül. Az autó egy hete mozdulatlanul áll a ház előtt - régen volt már az a szombat esti Velká Bítešbe megszökés. Menni kell. Fényképezőgép a táskába, állvány a hátsó ülésre, és egy tiszetelkör megtétele után visszatérés a kiindulóponthoz - tükörbiztosító átlátszós ragasztó. Biztos, ami biztos. Start.
Hideg még a dízelmotor, és kerreg - konstatálom. Hát igen, a benzin az benzin, legyen az még egy, szinte már belét is vonszoló, 40 éves konstrukción alapuló 1.3 Ford Endura motor mondjuk egy Ford Ka-ban. Merre menjünk? Vehetjük úgy, hogy az északi régiót már bejártam, az már unalmas.
Áh, hülyeség, nem kell filozofálgatni. Igazából már akkor tudtam, hogy hova akarok menni, mikor kezembe vettem a slusszkulcsot. Mikulov. A misztikus város, ahová már körülbelül fél éve tervezgetem hogy elmegyek.
Obchodní centrum Futurum, ABB Brno Vídeňská. Modřice. Az 52-es úton nem lehet továbbmenni, ugyanis sokkal hamarabb kezdődik a fizetős autóút-szakasz, mint ahogyan én és a mapy.cz gondoltuk volna. Ötvenkétszer hajtottam fel és le már a fizetős részre és ről, közben egy haverom járt a fejemben, akit megbüntettek amiatt, hogy ezen az úton nem volt matricája. Épp ezért állandóan a tükröket lestem, hogy mikor jelenik meg mögötten az R36-os Passat a kék villogókkal és a vakítóan világító, piros STOP/POLICIE felirattal. Közben az autó bemelegszik, a motor elhalkul, az automata klíma full pontosan felfűti a kabint. Végül elhatároztam, hogy azon az úton megyek tovább, amin az Improvizált Navigátor, vagyis arra menj, amerre "érzed" vinne. Modřicéből ki, fel a dombra! Nemsokára Ořechovba értem. Azon gondolkodtam, hogy ne hívjam-e fel a kolléganőmet, hogy itt vagyok, álljunk meg, és egy lézerkofola mellet beszélgessünk valamiről. Túl jó és közvetlen a kormányreakció, túl gyors a futómű -Ořechov volt, Ořechov már nincs. A kofola, a lézer, a beszélgetés és a kolléganő a skipped mappába kerültek. A szituáció kezdett emlékeztetni a 2012-es Nagy Szlovákiai Túrára. Érj oda, ahova kitaláltad, de menj arra, amerre akarsz. Fényképezz, ha úgy érzed - természetesen naplementekor gyorsan megálltam még két képet elsütni.

Nem is tudom, hogy én tekertem a kormányt, vagy az autó mozgatta a kezeimet? Vagy az I.N. pofázott bele az egész mindenségbe? Syrovice, Vojkovice, Ice-ice, "Székneveldefalva", vagyis Židlochovice. Közben: a lengéscsillapítót cserélni kell, eredeti Bilsteint bele, vagy a Koni is jó lesz? Vagy komplett generál? A futómű kegyetlen, emberfeletti, az út, a kerék, a futómű, a kormány, a tenyér és az agy között közvetlen kapcsolat van. Az úton van az ember gondolata >< az út lényege-közölni valója van az ember fejében. Áh, lehetetlenség. Meg kell adni a futőműnek azt, ami neki jár, nem szabad lerombolni ezt az út-agy között közvetlen kapcsolatot.
Ismerős utak ezek már, jártam erre, mikor az egyik haverom motorját vittük szervizbe, vagy épp mentünk informálódni, hogy melyik év tavaszában lesz kész a motorgenerál. Jó érzés menni a megszokott utakon, de

Mikulov, hol vagy? 

- I.N., merre menjek?
- Látod a két dombot a várral és a rádiótoronnyal?
- Ja bazmeg.
- Arra.
- BAZMEEG!

A domb. Mindenki, aki már utazott vonattal Brünnbe Pozsonyból, tudja, hogy hol van - halastó, mögötte vár rajta, látta, elgondolkozott róla, a képzeletébe vésődott. Mi lenne, ha egyszer oda eljutna. Azonnal úgy éreztem, hogy az ISON üstökös jogosan jön erre, az Excalibur csak arra vár, hogy kihúzzam a sziklából és lecsapjak vele, a ProPanel azért szar, hogy engem tanítson - EZ A CÉL, Mikulov talán már nem is lényeges?

Ice ice hátán, mint ahogy nálunk falva falva hátán. Velké Němčice, Uherčice, Cecepisice. Próbáltam A Domb felé menni, de az akarat nem volt összhangban a valósággal. Válnak szét az utak, emberek! Krízis! Mintha a két kéz egymásért nyúlna, de kezdik azt érezni, hogy nem tudják egymást megérinteni, megfogni, megszorítani. A Nap már lement, szürkület van. Versenyfutás ez a fénnyel, versenyfutás ez a céllal, versenyfutás ez tulajdonképpen a mindenséggel.
A domb szimbólummá változott. A mai túra hirtelen egy konkrét cél eléréséről a teljesítmény manifesztációjává változott. Odaérek? Van elég kitartásom? Fogok még látni valamit? Starovice. Gyors kormánymozdulat jobbra, azt ugye már nem kell leírnom, hogy a gyors tényleg gyors, és nem octaviás orrbanturkálós-eltaknyolós-zselés határozatlankodás. Az út hirtelen kettéválik, a két kialakult nyomvonal vékony utcácskává degradálja magát, amin lehúzódással is épp, hogy elfér két, egymással szembe jövő autó. A falu végén ez a két vékonyka út egy még vékonyabb úttá egyesül. Szembejön valaki, karambolozunk?
Kezd elfogyni az út, kezd elfogyni a tér. Ez nem vicc, ilyen az álmaimban szokott előfordulni, mikor vonattal utazom valamerre, és a sínek egyszercsak elfogynak, végül a vonat is kikopik a lábam alól. Hehh, akkor mindjárt az autó is elporlad alattam, végül én is megszűnök létezni. A valóság rémálommá alakult át.

Futók előttem, turbónyomás a motortérben, kettes, hármas; fék, kettes, fék, egyes, neutrál. Balra. Elveszett út, aminek az útfelülete nem nagyon passzol az ültetett futóműves autóhoz. Jobbra át lefagyaszt a Dombok látványa. Kár, hogy naplemente volt, ide állvánnyal, 6x4,5-ös formátummal, reggel kell kijönni. Úgy a látvány 100%-ig odabasz - this is the next project of the beautiful friendship.
Szürreális élmény, hogy szombat este a szembejövők ezen a valószerűtlen egysávos úton udvariasan lehúzódnak. A vékonyka út Sűrűnsütben, vagyis Hustopečében végződött. I.N.: éles kanyar jobbra.

Révbeérés. A Domb annyira közel volt, hogy szinte már vibrált, kézzel majdnem elértem. A rémálom álommá változott. Éreztem, most legszívesebben lévgonalban elrepülnék a dombhoz mindenek felett, mint az álmokban. Padlógáz, begyújtanám a rakétákat, és husss! Sajnos a 115 lóerő vagy 275 newtonméter nem elég ehhez, vagyis maradtam tovább négy keréken és követtem az előttem poroszkáló autót. Ahogy a sínekhez érkeztem, egy Brünnbe haladó eurocity repesztett el előttem. Kedvem lett volna csikorgó fogakkal, a kormányt szorítva padlógázzal utolérni őt 160-nal. Nem lehetett, másfelé húztak az érzéseim. Pavlov - mert A Domb karnyújtásnyira van. Odaértem, amilyen közel csak lehetett, és jött a meglepetés. Rájöttem, hogy végül ezen az útvonalon nem jutnék fel a várhoz vagy a rádiótoronyhoz. Vége? Á, dehogy! Csak egy gondolatba kerülne megállni, és felgyalogolni. Manuálisan, saját akaratból. Ez nekem elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem: célbaértem, én már bizony bizonyítottam. OK. Megállunk, vagy továbbmegyünk?
Az álom tudatos álommá változott,  már beszivárog a tudatos irányítás. Megfigyeltem az icékben és Pavlovban is, hogy ebben az időpontban, vagyis késő délután - szürkület után mozdulnak ki az emberek. De szinte ijesztő intenzitással, mintha szirénaszóra a teljes lakosság egy masszaként indulna ki "a faluba" szórakozni. Végül továbbmentem - úgy, ahogy Dolní Věstonice-ben se tértem el a Mikulov tábla felé. Nem logikus?
Az I.N. az I.N. - nincs mese, mindig képes megviccelni. Tök sötét volt már, a fényszóró szerencsére nem a macska kiugrik a kanyarban - lejön Nimród tartományban próbálta beállítani magát. Stabilan megvilágította azt a 30 méteres útszakaszt előttem, ami épp elég volt ahhoz a tempóhoz, hogy megérkezzek mások seggébe. Kanyar ide, kanyar oda, egyenesek, naftaégetés, fékporgenerálás. Egy viszonylag öreg, talán száz éves ház jelenik meg a horizonton, településhez érkezünk. Így van, kint is van a tábla az út mellett: Mikulov. A tudatos álom valósággá változott.