E munka címe valójában csak parafrázisa annak a címnek, mely alatt Ferenczi Sándor egy cikke 1901-ben megjelent. Az említett cikk indítógondolata vált e munka ihletőjévé, így célszerű általa bevezetni a témát, rámutatva arra, hogy:
„Míg a buja kéjencek idegeit csiklandozó szexuál-pszichopatológiák vígan burjánoznak, és tizedik, huszadik kiadásban oktatják ki a világot minden lehetséges és lehetetlen perverzitásra, addig a lélektanok és a lélekkórtanok a normális szerelem élet-és kórtani hatásáról egy-egy sovány kis fejezetben szoktak megemlékezni; (...) Ilyen körülmények között a szerelem lélektanának még ma is egyetlen forrása a költészet és a regényirodalom.“ (Ferenczi,1991, 6. old)
Persze feltételezhetnénk, hogy most, száz évvel az idézett cikk születése után, már más a helyzet, és a tudomány nem szorul a művészetek segítségére e témában (sem). Nos, valóban születtek elméletek melyek valamilyen tudományos szempontból közelednek a szerelemhez, ám ezek még mindig nem vetekedhetnek sem mennyiségben sem tekintélyben a Ferenczi által említett patológiákat boncolgató irodalommal. Kell-e, lehet-e a szerelmet tudományosan boncolgatni? A pszichológia fogalomtárát kutatva csak „kötődést” és „partnerkapcsolatot” találunk, a szeretethez és szerelemhez mintha a vallás, az ezotéria, vagy a művészetek ma is könnyebben kapcsolódnának. Pedig Ferenczi szerint „olyan helyet foglal el a szerelem az egésséges és a kóros között, mint például a szülés processzusa, amelyet fiziologikus volta dacára csak egy hajszál választ el a „betegségtől“, és amely ezért jogosan az orvos domíniuma“ (Ferenczi 1991, 7.old), tehát igenis van helye a tudományban. De vajon meg tudja-e a tudomány ragadni, meg tudja-e érteni az érzések e talán legtitokzatosabbját?
Nico H. Frijda az 1988-ban publikált, Az emóciók törvényei c. cikkében szigorú törvényszerűségek alapján lezajló folyamatként írja le a „szerelembe esés” jelenségét. Szerinte a személy lehet kész a szerelemre többféle okból: az egyedüllét elől menekül; szexuális vágyai vannak; elégedetlen és változásokra vágyik. Ha ilyenkor valaki fölkelti az érdeklődését (okozhatja ezt az újdonság varázsa, testi vonzerő, hirtelen közelség), majd olyan jelzéseket ad (pillantás, bizalom, stb), amelyek a személyben az érdeklődés illúzióját keltik, már csak egy kis időre van szükség (félóra és fél nap között) és a személy fantáziája beindul. Ezek után már csak egy kicsi biztatás, a megerősítés képzelt(!) vagy valódi jele szükséges a szerelembe esés meggyorsításához…. (Frijda, 1988) Függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e, vagy kétségbe vonjuk-e, mint túl redukcionista elméletet, észre kell vennünk, hogy ez a szakácskönyv-szerű folyamatleírás mit sem árul el a szerelem lényegéről.
Robert Sternberg párkapcsolat-teóriájában máshogyan közelíti meg a szerelem jelenségét, ő három alkotóelemére bontja azt:
- az intimitás – bensőségesség, közelség, a másikkal való azonosulás
- a szenvedély - a szerelem motivációs összetevője
- az elkötelezettség – állásfoglalás, kitartás a döntés mellett.
E három komponens csak az úgy nevezett tökéletes szerelemben van jelen kiegyensúlyozottan, ám Sternberg különféle egyéb szerelmeket is megkülönböztet. Barátság, vagy szeretet az, amikor csak a bensőségesség van jelen a partnerek között. Belebolondulásnak nevezi Sternberg azt a kapcsolatot, ahol a szenvedély elkötelezettség és intimitás nélkül lobog, üres szerelemnek pedig azt, ahol csupán elkötelezettség van, bensőségesség és szenvedély nélkül. A romantikus szerelemre a bensőségesség és a szenvedély a jellemző, míg az ostoba szerelem szenvedélyből és elkötelezettségből áll, bensőségesség nélkül. Legutolsó variáció a szenvedély nélküli társ szeretet, amely elkötelezettségre és bensőségességre épül. (Klein, 2000)
Sternbergnek elméletében talán valóban sikerült megragadnia valamit a szerelem esszenciájából. Sokkal dinamikusabb is ez a modell, hisz nem zárja ki a változást, a fejlődést, az egyes szerelmek közti átmenetet. Nem mond azonban semmit az érzelem megjelenésének körülményeiről. Vajon mitől függ, hogy megszeretünk-e valakit? Vajon min múlik, az hogy két ember egymásba szeret, és kialakul közöttük a kapcsolat? A fejlődéslélektan a párválasztás elméleteivel próbálja megadni a választ erre a kérdésre. A szerelem itt csupán párkapcsolat, „az intim kapcsolatok legfontosabb variációja” (Vágnerová 2007; 65.o), melyben a személy feladja saját identitásának egy részét, s ezért a párkapcsolat több, mint csupán két ember koegzisztálása.
Vágnerová (Vágnerová, 2007) a tulajdonságokat és jellemzőket vizsgálja, amelyek egy személyt vonzóvá tesznek a másik számára. Mivel az ő megközelítési módja a fejlődéslélektan paradigmájából indul ki, a párkapcsolatot egy olyan lépcsőfokként írja le, melynek megléte hasznos az egyén életútjában. Úgy tekint rá, mint jelzésre, ami azt mutatja, hogy az egyén normálisan fejlődik, hisz képes társas kapcsolatok kiépítésére….
De vajon az intim viszony már valóban szerelem-e? A társadalmi nyomás, az elvárások hatása vajon nem „kényszerít”-e valakit kapcsolatba akkor is, ha az igazi, versekben megénekelt szerelem nem jelentkezik az életében? Vagy gondoljunk az Erich Fromm (Fromm, 1993) által leírt szadista-mazochista partnerkapcsolatra. A kifejezés őnála nem szexuális parafíliát takar: mazochistának nevezi az olyan személyt, aki úgy akar elmenekülni a világ nyomasztó nagysága, a kínzó felelősségtudat és az elszigeteltség elől, hogy egy másik, általa nagynak és erősnek, csodálatra méltónak látott személy „részévé” válik, tökéletesen alárendeli neki magát. A szadista pedig úgy küzd meg a magányossággal, hogy egy másik személyt kezd birtokolni. Erősebbnek, biztosabbnak érzi magát a másik behódolása által. Egyikük sem bírja ki a másik nélkül, és amennyire a mazochista rabja a szadistának, éppen annyira rabja ez is csodálójának. Nyilvánvaló, hogy bár első látásra mélyen kötődő kapcsolatnak tűnik, nem a szerelem az, ami a két személyt egymáshoz fűzi…
Pedig hányszor, de hányszor apellálnak érveléseikben az emberek a szerelemre, szeretetre! Néha egészen az érzelmi zsarolásig. Mások pedig kétségbeesve keresik, kutatják, várják…. Márpedig a szerelem sem tart örökké, írja Vágnerová, legalábbis nem a romantikus szerelem. Az ő nézete szerint egy idő után szükségszerűen elkopik a partnerek idealizált képe, megszűnik az igyekezet szebbnek látszani a másik előtt, és ha kiállták a mindennapi gondok próbáját, jutalmul egy nyugodtabb, talán langyosabb, realisztikus kapcsolatban folytathatják. Miért vágyik mégis mindenki az első „elvarázsolódásra”? Miért arról szól a legtöbb vers, miért van arról a legtöbb sláger, mozifilm, vagy regény?
Maga Ferenczi is megemlíti, hogy az olvasó szinte elvárja a szerelmi szálat, szóljon bár a regény politikai vagy más ideológiákról, nem lesz sikeres, ha nincs benne legalább egy kicsi szerelem…. Vajon ez miért van? Szeretünk olvasni róla, ha már az életben olyan ritkán van részünk benne? Kompenzáció lenne? Vagy mintakeresés? Erre már nehezen kapunk választ. Mint ahogy annyi más, a szerelemmel kapcsolatos kérdésre is. Nem sok szakcikk szól például a szerelmi csalódásról sem (vagy csak mint hasznos tapasztalatról --- a személyiségfejlődés szempontjából, persze), sem a szerelem és az alkotókészség csodás összekapcsolódásáról. A viszonzatlan szerelem hervasztó szomorúsága, vagy a beteljesült szerelem (most már tudjuk, hogy idealizált) gyönyöre még mindig csak a költők tollából ismeretes számunkra. Ugyanott lennénk, mint az ókori görögök, akik bár helyett adtak neki is az Olümposzon – persze nem a főistenek között -, igazából nem sokat tudtak Erószról? Születését tekintve rengeteg monda él, s ahány monda, Erósznak annyi különböző arca van. Egyesek szerint ő kelt ki elsőnek a világtojásból, hisz nélküle nem születhettek volna meg a többiek. Mások szerint Aphrodité volt az anyja, de az apát illetően megint különböznek a nézetek: lehetett az Hermész, vagy Árész, és akár maga Zeusz is (ami persze arra utalhat, hogy az érzékiség a vérfertőzéstől sem riad vissza). Megint mások szerint viszont Erósz Írisznek (a szivárványnak) és a Nyugati Szélnek a gyermeke volt…. (Graves, 1981)
Maradnak tehát mégis a költők, a Cyrano-k, a Don Juan-ok, Rómeók, Tatjana-k és Madama Butterfly-ok azoknak, akik a szerelmet kutatják. Ám mégis elgondolkodtat a tény, hogy a legtöbb mű a szerelmesek boldog egymásra találásával, vagy ennek szöges ellentéteként a halálukkal ér véget. A szerző diszkréten elhallgat, amikor a szerelmi történet után a szürke – bocsánat: boldog - élet következne, vagy még tragikusabban, végérvényesen lezárja a történetet, hogy ne is érintkezhessen a „hétköznapok porával”…. Mintha tényleg csak a halállal lehetne ezt az érzést megfizetni. Mintha az adná a sötét hátteret, ami előtt kiviláglik a szerelem tisztasága, ragyogása, ami ellensúlyozza az érzés könnyed, szárnyaló csapongását…. A valós életben azonban nem hal(hat)unk meg minden szerelem után (sőt: még mielőtt vége lenne!) és a tudományos és laikus nézetek egyaránt megegyeznek abban, hogy a csalódással járó depresszió csak múló rosszkedv, illetve, hogy a szerelembe való „túlzott” bevonódás nevetséges és káros….
Úgy érzem most, hogy hiába jártuk körbe a témát annyi oldalról, amennyiről csak a terjedelem szabta korlátok engedték, nem jutottunk közelebb a szerelem megértéséhez. Mindig mintha sikerülne megragadni egy oldalát, egy foszlányát, egy árnyalatát az egésznek, és ezalatt a maradék szertefoszlik, kicsúszik markolászó ujjaink közül, színt, formát és alakot változtat….. Nagyon érdekes, és úgy tartom, fontos területe pedig ez az életnek: ha ismerni szeretnénk önmagunkat, ismernünk kell szerelmeinket is (és ugyanez fordítva!). Ám mégis, a kudarcélmény elkerülése végett, ismét csak Ferenczit idézném, egy igaznak tűnő jóslatát, mely szerint: „akármilyen apró részletekig is ismerik meg majd utódaink a szerelem lelki folyamatának elemeit, az még nem fogja annak megértését jelenteni.“
Irodalom:
Ferenczi Sándor: A szerelem a tudományban in: Ferenczi Sándor: Lélekgyógyászat, Válogatott írások; Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1991. 113 old.
Frijda, Nico H.: The Laws of Emotion; in: American Psychologist by the American Psychological Association Volume 43(5), May 1988, p 349–358 [on-line; cit: 2009-12-08] URL:
Klein Sándor: Az intelligenciától a szerelemig, pszichológusok a pszichológiáról; Budapest, SHL Hungary Kft., 2000. 323 old.
Marie Vágnerová: Vývojová psychologie II., Dospelosť a stáří; Prága, Nakladatelství Karolinum, 2007)
E. Fromm: A szeretet művészete; Budapest, Háttér Kiadó, 1993. 180 old.
Robert Graves: A görög mítoszok, első kötet; Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981. 549 old.
Klein Sándor: Az intelligenciától a szerelemig, pszichológusok a pszichológiáról; Budapest, SHL Hungary Kft., 2000. 323 old.
Marie Vágnerová: Vývojová psychologie II., Dospelosť a stáří; Prága, Nakladatelství Karolinum, 2007)
E. Fromm: A szeretet művészete; Budapest, Háttér Kiadó, 1993. 180 old.
Robert Graves: A görög mítoszok, első kötet; Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981. 549 old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése