élménybeszámoló egy túráról
„Messze vagyunk még?” – hangzott az egyik törptől, mikor felpattantam és Gyurinak csak annyit mondtam, lassan indulnunk kell.
Fél kilenc, Mendel tér. Kiszállva a troliból arra lettem figyelmes, csak egy emberke áll az 52-es busz megállójában. Hova törpöltek a többiek? - merült fel bennem a kérdés. Gábor várt a megállóban. Gyors telefonhívások egymás után, de a vonal végét senki sem kezelte. Majd utolérnek minket, ha jönnek egyáltalán, gondoltuk.
Kedves ötvenketteskénk keresztezte bajszos bácsi sztrádáját és Zsebetyín községében kötött ki. Ez olyan mint egy falu. Igen, ez egy falu. Gyors tájékozódás után nekiindultunk az útnak.
Erdőbe vezetett minket a térkép. Sok lesz a kullancs. Mindenütt kullancs. A kullancson is kullancs. Paranoia, PARANOIA!!! Ennyire azért nem pánikoltunk be, de Cséfa szerint a tízes skálán tízes a kullancsaktivitás, mondotta. Sebaj, megyünk tovább.
Kiértünk az országútra, melynek szépen, rendezetten a baloldalán eljutottunk a tervezett kereszteződésre, ahol már az erdei útra tértünk le, vagy legalább is arra számítottunk. Le is pihentünk egy kicsit, mondhatni műszaki szünetet tartottunk. Előkerült a szent folyadék, az éjjeli túra esszenciális nedve – a Kláštorné červené. Egy igazi cuveé. Nem akármi, hanem egy archív flaska került elő Gyuri táskájának mélyéből melynek kiömlőnyílását egy valódi műparafa dugó torlaszolta el. Jár a flaska szájról szájra, tartja a régi mondás és a mi kis klástornénk is a gigánk áldozata lett. Nem baj, ez a sora az összes efajta terméknek.
Az erdőben érdekes volt. Igazából beton, beton és beton volt mindenütt, meg fekvőrendőr. Ennyi fekvőrendőrt éjjeli tórán még nem láttam mint most. Még jó, hogy nem léptük túl a sebesség korlátozást. Útközben találkoztunk egy pár kúttal is, melynek kedves hűs vizéből szörcsölgettünk egy kicsit.
Célunkat jóval éjfél után értük el. Majdnem egész idő alatt tiszta ég díszeledett fejünk felett, de sajnos ahogy közeledtünk túránk vége felé, egyre több felhő éktelenkedett az égbolton. Kedvünket viszont nem vitte el. Folytattuk tovább.
Átkeltünk a hídon és egy utolsó pillantást vetettünk a várra. Pompázatos sziluettje szépséges látványt nyújtott. Egy pillanatra lekapcsoltuk lámpáinkat. Megpróbáltam felidézni a múltat, amikor még az emberiség nem volt ennyire túlfejlődve és az éj domináns fényforrása a Luna, illetve égi társai, a milliónyi csillagok voltak. Más volt a világ akkor, hej.
Nem csak a fény, ami teljesen áttranszformálta az éjjelt és annak jellegzetes képét, hanem hangok, zajok melyek a mai, 21. századbéli világra teljesen mások lettek. Utunk kezdetén még fel- fel hallatszott a közeli D1-es autósztráda monoton, zötyögő és súgó zaja, de ahogy egyre jobban beértünk az erdőbe, elvesztette dominanciáját. Amikor viszont a Mókus várhoz közeledtünk, újabb emberi hangok törtek fel. Valami lakodalom lehetett a várban. Zene a városból és egyéb zajok. Sehol sincsen már nyugalom? Nincs! Ez van, röviden: to je.
Miután áttértünk a hídon, a víztározó északi partja mellett húzódó turistaúton haladtunk tovább. Itt már végre egy kis "terep" is akadt a túrázónak. Ez a mászási ingereket viszont számomra nem elégítette ki, ugyanis rövid terepgyakorlat után újabb aszfaltbeton várt minket.
Fél négy lehetett, amikor eljutottunk a gáthoz. Itt haladt volna el a sztráda. Ha sikerült volna megépíteniük, másként festene e táj és talán túránkat sem ide szerveztük volna, de várjunk, szerveztük volna?
Valami potyog az égből. Mondta Jajgatörp. Igen és nálunk is valami potyogott, de hál' Istennek, csak eső és testünk sem cukorból van. Szvratka partján továbbhaladtunk az Állatkert megállóig. Itt felszálltunk az éjjeli buszra és hazamentünk.
Normálisan itt véget is érhetne e szöveg ha nem történt volna olyan dolog, mit kötelességemnek érzek bitek formájában is rögzíteni. A 89-es buszon ültünk már és éppen elhagytuk a Vsetyicska megállót, amikor szokásos dolgoknak kellett volna történniük. A jármű ugye előrefelé mozog. Ez mondhatni evidens, de mi történik amikor valami egyenletlen felületre jut? El kezd rugózni és a lengéscsillapító ezt megpróbálja tompítani. Sajnos, nem ez történt. Furcsa hangok jöttek ki a busz hátuljából, mintha az alja hozzáverődött volna az úttesthez. Buszunk kicsit lelassított és feldöcögött a hegyre. Itt nem bírtam ki, megnéztem a hátsó futóművet. Le volt szakadva a jobb hátsó lengéscsillapító. Ezután a jármű újra elindult, mi is hazafele. Nagy reccs! Kitörött a szerv és a busz mozdulatlanul állt az út szélén. Legalább hazaértünk. Minden jó, ha a vége jó… vagy nem? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése