Nem bírtam fölkelni a délelőtti előadásra. Pedig emlékeztem tavalyról, milyen élvezetesen gömbölyíti ez az előadó úr felfogható történetekké a látszólag értelmetlen pacsmagokat. A lelkesedése meg külön jót tett az előadásnak, mondatai nyomán én is szeretni kezdtem, feltétlenül és ragyogó szemekkel, a gubancos firkákat, provokatív figurákat, a falevél-festményeket, a törékeny és megismételhetetlen megmozdulásokat, egy szóval a számomra egyébként érthetetlen modern művészetet.De most minden mozdulat megismételhetetlennek tűnt, így maradtam, mozdulatlanul a hálózsákom mélyén. Talán a hernyók érezhetik ezt (bár most jobban esett volna a housenka bájos becézése) a báb belsejében, vagy a bábból frissen előkínlódó pillangók, ahogy lassan, milliméterről milliméterre pumpálják tele élettel törékeny szárnyukat.... Pontosan egy órával az előadás vége előtt sikerült megtalálni ezt az életet magamban, így aztán lemaradtam minden elméletről, ami eligazított volna a délutáni múzeum-látogatás során.
Művészetek Háza, tudjátok, a Malinyákon. Jiří Kovanda Még nem jártam itt kiállítása. Pedig dehogynem járt, elrejtett száz darab egykoronást a falban, amit aztán a megnyitó során föltárt egy restaurátor (jó, ez 2006-ban volt, a mostani alkotás csak másolat;). A földön fadarabok, fabatkát meghazudtoló értékkel. "Mint ha a császár új ruháját nézném" mondja csoporttársam, és én is úgy érzem, nem értem. Kell, hogy legyen valami, ami miatt ekkora megbecsülést kapnak ezek a lomok, valami jel, valami utalás valamire, amit én nem értek.... Mintha egy mesekönyvet lapoznék, amiből csak az illusztrációk maradtak, de nem tudom elolvasni a hozzájuk kapcsolódó történetet.
Aztán mégiscsak jönnek a történetek. Kispárnák. Falon átnyúló rózsa. A téglák és a kiskanalak kapcsolata. Kapcsolatok.... valahogy úgy tűnik, mint ha nem is a festék, nem a vászon, hanem a kapcsolatok lennének az a médium, amivel Kovanda dolgozik. Emberek, akiket odacsődít, miközben megpróbál megismerkedni egy lánnyal. Kicsiségek. Sós sarok és édes ív. Egy skatulya virágszirom. Azok az apróságok, amik mégis lényegesek, mert róluk szólnak a közhelyek, amik helyett most inkább pár képet idéznék a kiállításból:
Ma az sem kötött le, hogy a "Modern Művészet" sajátosságai felett elmélkedjek. Különben sem jutottam volna messzebb pár micimackós megállapításnál. Azt éreztem, kötetlenül játszik a szerző, aki vegyébként legalább annyira ismert a nagyvilágban, mint David Černý, a híres-hírhedt cseh képzőművész. Hát játszottam én is a képekkel, madzagokkal, téglákkal, s a játék "Esztétikai Értékének" megítélését a galeristákra hagytam. A galeristákra, akik manapság ötleteket vásárolnak képek helyett, hogy például szerzői jogokat sérthetünk egy tál falra borított spagettivel (de ez a spagetti most megnézhető a Művészetek Házában;).
Játszottam, és játék közben a szerzőt kerestem. Az embert, akinek a kezében borsószemek elevenednek meg. Aki hétköznapi apróságokkal végzi varázslatát. Na és hogy hol találtam meg? Az utolsó előtti teremben, egy videófelvételen, "alkotás" közben:
Néztem, és szívtam magamba a vonásait. Ahogy ott áll. Ahogy néz. Semmi sem túl sok, minden épp elég. A nyugalom. A nyitottság. A távozók után küldött mosolyok. Minden rezdülése alkotás. A vászon én vagyok. A színek az érzések énbennem. Azt hiszem, én is megcsókoltam volna azt az üveget....
És ha már megvettük a belépő jegyet, érdemes a földszinten megnézegetni Elfriede Mejchar szépen szép fotóit is. Legalább lenyugszik kicsit a lelkünk. Megfürdőzünk fényeiben és árnyékaiban, míg csendben tovább dolgoznak bennünk az igazán lényeges kicsiségek.
képek: http://www.galerieluxfer.cz/archiv/kdo-vystavoval-v-luxferu/jiri-kovanda/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése