Ópium #1: a harmadik

Vegyél részt a szavazásban, amelyik eldönti, ki az első forduló nyertese!

A verseny harmadik és utolsó résztvevője egy dráma. Ha tetszik, nyomj egy szavazatot az oldal alján levő jó vagy tetszik gombbal. Véleményedre hozzászólás formájában is kíváncsiak vagyunk! 

A most induló irodalmi versenyről bővebben itt írtunk.
Kellemes olvasást!

Szék, asztal, szék

Szereplők:

A – a kávézó egyik vendége

B – a kávézó másik vendége, A barátja

PINCÉR

FŐPINCÉR

A beszélgetés egy zsúfolásig telt kávézó kétszemélyes asztalánál zajlik.

A: harmincas éveiben járó férfi, hétköznapi viseletben, kissé nyugtalan. Mondtam már, hogy ez a tapéta ronda?

B: idősebb B-nél, megjelenése hasonló, ám nyugodt. Többször is.

A: Még mindig az!

B: kissé gunyorosan, erőltetve az emlékezést. Sőt, azt is kifejtetted… miért nem tetszik. Ujján számolja a felsoroltakat, s közben fokozza élcelődő hangvételét. Kifogásoltad a színét, a mintáját, de leges leginkább azt, amit maga után hagy. Vagy legalábbis valahogy így fogalmaztál. Ráhajol az asztalra. Igaz?

A: Nem, csal az emléked… kedves B. Tagoltan ejti a mondatot, így nyomatékosít… Azt kifogásoltam, amit önnön maga köré teremt! 

B: lazít stílusán, ezzel elismeri tévedését. Áh, így mondtad… amit maga koré teremt… Azt a bizonyos… édeskés ízt… igaz?

A: Igen… azt!

B: ,,Mintha cukrozott mandulát pirítanának!” - ezt is említetted!

A: keserűen. Még pár percig nézem és a mandula savanyú lábbá változik a számban.

B: fintorogva, s kérdőn. Savanyú lábbá?

A: Mint mikor a ronggyá áporodott zoknit a szennyesbe hajítod, de a lábad a szobában marad!

B: bólogat. Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. Negyven fokos hőség, zárt cipő, s egyszeriben hazaér az ember.

A: megbátorodva. A cipőt meg ugye, le kell venni. Mégsem lehet vele rátrappolni a szőnyegre! Akkor most már Te is érzed?

B: Inkább csak el tudom képzelni, te mit érzel.

A: csalódottan int.

B: Úgy értem... nekem még csak a képzeletembe zabálta bele magát a kép, semmiképp sem érzem a számban.

A: kissé bizakodóbb lett. Legalább a fejedbe hagytad beköltözni. Van, akinek tele van vele az egész szája, s nem is tud róla. Nézd meg! A fal felé bök. Nézd csak meg! Akkorák rajta ezek a virágok, hogy szinte szemtelenség. Nagyobbak, mint a dioptriám. S akkor már van mit mondani!

B: Meghiszem azt…

A: ahogy folytatja, mind mélyebben éli meg saját szavait. Nézd a leveleket! Még csak nem is zöldek, hanem lilák! Árnyakat vetnek maguk köré… de nem ám szürkéket! Bíborvöröseket! Egyre kritikusabban, cinikusan. Szélei pedig lágy mályvában tovatűnnek, hogy elolvadjanak a tapéta narancsában. De az a narancsszín sem élénk ám. Csak ilyen tompított. Kissé andalító, de semmi jelleme. Egyre csak bele akar veszni a minták sűrűjébe.

B: ráköt barátja hangulatára, hogy ő is kifejezze a tapéta giccsének méltatlanságát. S a madarak…

A: megszakítja. Puha szárnyukkal… tollpihék lepik el az egész szobát… Szájához nyúl, s zilálásig izgatja magát. Vakarnám a nyelvemet, hogy mind kiköpjem, mert még lélegezni sem lehet tőlük!

B: felmérged a túlzáson. Ugyan, a tapétáról mégsem tudod őket az orrodba szívni!

A: köhögve. Nem látod, fulladok tőlük, majd megfulladok!

B: Elég legyen! Ez lehetetlen!

A: csalódva, s megvetően a másik meg nem értése felett. Lehetetlen, hát azt mondod? Pedig én, igenis, nehéznek érzem a levegőt.

B: próbálja megszüntetni a káoszt.  Hanyagoljuk őket kicsit… kinyitom az ablakot, majd secc- pecc jobb lesz, meglásd!

A: töprengve. Tudod, mi fér nehezen a fejembe?

B: Több is lesz abból…

A: szigorúan. Most csak egyről beszélek! S figyelmeztetlek… ne akard élére fordítani a beszélgetést!

B: már biztatva. Mondjad!

A: lassan, csak félve fejezi ki gondolatát, tán attól tart, hogy mások meghallják. Hogy, hogy…

B: szavába vág… hogy, hogyan választhatták épp ezt a színt?

A: Épp ezeket a mintákat!?

B: Ezeket…

A: kétségbeesve a dühtől. Hiszen hideg van! Ezt mindenki tudja! Csak ez a fal kelti a folytonos virágzás érzetét. A csicsergés is csak körülötte hallatszik, sehol távolabb? S csak akkor hallom, ha mereven ránézek, ha kicsit oldalabbra tekintek; értem… a falon kívülre, mondjuk a lábamra, nadrágodra, vagy erre az asztalra itt, akkor… akkor megszűnik a csicsergés! Hallod? Egyszerre nincs! Nincs már cinege, és a vörösbegyek is alább hagyták… egyszerre csak… most! Most már mind hallgat. Csak ne nézd, ne nézd azokat a színeket. Emlékszek. Anyámnak akartam szólni, hogy Morzsa sántít mostanában… hogy csak rövid sétákra járjon vele.

B: kaparni kezdi a falat.

A: rémülten. Minek érsz hozzá… hm?

B: izgatottan. Talán alatta, talán alatta csak festék van, mondjuk egyetlen szín, nem ez a tompított pasztell, mondjuk madarak nélkül. Talán csönd van, csönd van ott!

A: csodálkozva. Te is hallod már? Hát, hallod?

B: Bár, lenne halkabb… nehéz figyelnem tőle! Téged is alig értelek. Még a saját lélegzetemre is nehéz figyelnem.

A: Ezt mondtam!

B: rémülten. Még egy virág… alatta is!

A: Ez alatt a tapéta alatt egy újabb van?

B: Ugyanolyan puha, éppolyan…

A: szava lassan elakad… madarakkal teli…

PINCÉR: szigorúan. Mit tetszik csinálni? Miért piszkálja azt a falat? Int.

FŐPINCÉR: megfordul, s közelebb lép. Uram, ha nem hagyja abba, távoznia kell.

A: védekezve. Mégis hová? Nincs itt több kávézó.

FŐPINCÉR: Az már speciel nem az én problémám… uram!

Vége.

írta: pirosmadár