Oroszlánia

Két éves unokahúgomat folyamatosan próbára téve kérdezgettük, hogy hol volt Eszter? Erre érkezett a válasz, a világ legnagyobb természetességével: „Oroszlániában…”  

Ősszel egy hónapot töltöttem a világ végén, Ausztráliában, ahol Keresztanyukámat és férjét látogattam meg, de persze jobban szétnéztem, ha már arra jártam. Ezekből az élményekből próbálok csipegetni picit, bár bevallom, nem könnyű. 

Barangolásom céljához a Liszt Ferihegyen keresztül vezetett utam, ahol megerősítették, hogy érvényes a vízumom, s onnantól kezdve minden gondtalannak tűnt. 34 órás út állt előttem Londonon keresztül Singapore-t érintve Sydney-ig két apró megállóval, sorban állásokkal és ellenőrzésekkel megtoldva. Landolás után a légiutaskísérők lefújták a gép belsejét fertőtlenítővel… az ausztrál elővigyázatosság. Kifele még vagy 5 millió sor aztán végre Sydney. Az utazás alatt és utána is leszólítottak: honnan jövök, hová megyek, ők honnan jöttek és hová mennek, mit szeretnek az utazásban, meddig maradok, érezzem nagyon jól magam… kellemes benyomás, őszinte mosolyok. 

Majd meglett a megfelelő HÉV (vonat/villamos), meglett a végcél, meglett a közeli kávézó és a szállás egy eszperantista (ami nem egy szekta még mielőtt egyik barátnőmön kívül más is ezt gondolná) klubházban. Megszámoltam a sarkakat, benéztem minden zugba óriáspókot keresve, aztán irány a város, hogy kilazítsam minden repülős izmomat. 

Mivel angol gyarmatról beszélünk, itt is a bal oldalon kell közlekedni, ezt gyalogosan is nehéz megszokni, mindenki szembe jött velem. Ami az időjárást illeti, bár tavasz volt, de ez az otthoni nyárnak felel meg. Mindenfelé különleges virágok, bokrok, fák nyíltak… Paradicsom a javából. Amit meg kellett még szokni, az a sok rikácsoló madár, kakas helyett kakaduféle papagájra ébredtem… minden reggel. 

Sydney ámulatos! Miután gyorsan kialudtam az időutazást belevágtam a sűrűjébe. A Cricular Quay nevű kikötőnél (az első telepesek ide érkeztek meg 1788-ban) kezdtem a nézelődést. A kikötő jobb oldalán található a híres-neves Operaház, a bal oldalán pedig Sydney északi és déli részét összekötő Kikötő Híd (Harbor Bridge). Mikor kiszálltam a villamosból és megpillantottam a felhőkarcolókat az egyik legmagasabb mellett ott fehérlett egy repülőgép által rajzolt szív… Sydney ezzel köszöntött… 

A nap hátralévő részében elsétáltam a hatalmas Királyi Botanikus Kertbe (ott minden botanikus kert ingyenes). Végigcikkcakkoztam minden lehetséges utacskáját, körbefényképeztem az Operaházat minden szögből, és mikor lábikóim elfáradtak leheveredtem a fűbe könyvet olvasni (Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak… egy ausztrál bennszülött törzs életviteléről, kultúrájáról szól… sajnos később kiderült, hogy egy jó kis fikció :S és az aboridzsinálok be is rágtak miatta az írónőre), zenét hallgatni (természetesen egy ausztrál zenekar, The Cat Empires albumait körbe-körbe), vagy csak bámulni az elém tárulkozó látványt. 

Másnap Sydney Open volt, vagyis egy fix összegért cserébe 50 épületet megnézhettem belülről… kaptam térképet, karszalagot aztán ’davaj’. 7 órám volt az épületekre, de fizikai képtelenség lett volna mindegyiket alaposan végignézni, ezért csipegettem. A napomba belezsúfoltam többek között a Városházát, a Nagy Zsinagógát, az Operaházat, 2 darab múzeumot, 2 templomot, felhőkarcolót a kikötőre néző kilátással stb.. Az 50-ből 17-et sikerült megnéznem. Este pedig végre kóstoltam ausztrál sört egy brit barátom, Tom társaságában (kicsi a világ). 

Ezt követő napon a várostól búcsúzóul meglestem Sydney legfelkapottabb partját, a Bondi Beach-t. Egy darabig csak ücsörögtem a forró homokban és rácsodálkoztam a hatalmas hullámokra. A víz sajnos még hideg volt így kora tavasszal, a többi ember is csak fotoszintetizált. Majd végigsétáltam a partot szegélyező ösvényen, amit kisebb nagyobb szobrok/szoborcsoportok szegélyeztek. A Sculpture by the sea nevezetű kiállítás minden éven ezen a partszakaszon tekinthető meg kb. 10 napig. Elég jól időzítettem a kirándulásomat. Este pedig találkoztam egy Sydney-ben élő magyar párral (kiutazásom előtt az ő blog-jukat olvasgattam), akik kedvesen megmutatták a városban két kedvenc helyüket: egy templomot a felhőkarcolók erdeje között (ez most már étterem-kocsma ként működik, és alatta egy pláza van) valamint az egyik elitövezetben található kis partot. Közben meséltek a kinti életről, emberekről, szokásokról, rendszerről…

Másnap pedig már repültem is Adeleide-be, ahol Keresztanyukám várt a reptéren. Adelaide Dél-Ausztrália fővárosa, mely a St. Vincent-öböl és a Lofty hegység ölelésében található. Manapság számos kulturális rendezvényéről, fesztiváljairól, gasztronómiájáról, a vidék borairól ismerik. Én is főképp ezt az oldalát fedeztem fel, ottlétem alatt jó pár galériát, múzeumot, kiállítást meglestem, sétáltam a csodálatos parkjaiban, utcáin. Történelmileg fiatalsága miatt nem vetekedhet egy olaszországi várossal sem, mégis meg van a maga bája. 

Trevor, Keresztanyukám férje történelemtanár lévén nagyon sokat mesélt a múlt időkről, minden nap tanultam valami újat. A legdrasztikusabb számomra a „fehér ausztrál politika” volt. Az ausztrálok anno megválogatták, hogy ki teheti be a lábát a szigetükre (a rabokat leszámítva), és ezek főleg európai szép, fehér emberek voltak. Aki nem tetszett nekik, annak tollbamondást kellett írnia angolul, ha az sikerült, akkor bonyolultabb nyelveken mindaddig, míg azt nem mondhatták, hogy sajnálom, nem tudtad leírni, nem jöhetsz a földünkre. 

Voltunk vadasparkban, ahol végre simogattunk pihe-puha kólamacit, láttunk jó pár kenguru fajtát (etettük is őket, elég vicces csacsifejük van közelebbről nézve), emukat, alvó tazmán ördögöt, hangyászsünt, lustálkodó vombatokat…

Pár napot Ausztrália szívében, Alice Springs-ben töltöttük. A város egy olyan nőről kapta a nevét, aki sosem járt ott, és egy forrásról, ami sosem létezett. Első nap hosszú buszocskázás után megcsodáltuk az Uluru (Ayers Rock) és a Kata Tjuta (The Olga’s) vörösen izzó domborulatait. Elbűvölő két monstrum a síkság közepén. Két nagyon jópofa buszsofőr/idegenvezetőt fogtunk ki, folyamatosan poénkodtak, és történeteket meséltek a tájról, az őslakosokról, a két hegyről. Mesés földön jártunk a tikkasztó hőségben, körülöttünk a száraz fűcsomók, bokrok és fák csodálatosan összhangot teremtettek. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen melegben (mi a 39-44-et tapasztaltuk meg) ennyi sok minden megél… okosak, tudják, hogy a vizet a föld alatt kell keresni. Az Uluru-t körbebuszoztuk, a fontosabb helyeken megálltunk. Voltak részek, ahol nem szabad fényképezni, mivel mégis csak szent helyről van szó. Az ember nem is gondolná milyen mágikus, míg meg nem tapasztalja, érinti. 

Egyik este megkóstoltunk pár ausztrál állatot, mint a krokodilt, kengurut, tevét és emut… magasan a krokodil a legfinomabb. Ezt nem hagyhattam ki, ha már ott voltam, meg kellett kóstolnom. 

Majd ismét előre leszervezett lustaturistáskodtunk… buszból ki, fotó, buszba be. A rövid megállók egy és fél óra között mozogtak, a meleg miatt mégis jóval többnek tűntek. Megcsodáltunk pár szurdokot, szent helyet és egy tevefarmot. Ez a nap, bár melegebb volt, mégis frissebbé tette a nap végi csobbanás egy krokodilmentes vízgödörben.

Alice Springs-ben egyébként sok volt az aboriginal, azelőtt a nagyobb városokban talán egyet, vagy kettőt ha láttam. Sajnos az őslakosok a társadalom peremén tengődnek, nagyon nehezen illeszkednek be a világunkba. Mindez teljesen érthető, Ausztrália az ő földjük, a fehér ember invitálás nélküli betolakodót. Erről a témakörről nagyon sokat lehetne írni, mert rengeteg érdekes olvasmány született vele kapcsolatban, de akkor nem férnék bele a keretbe. Visszatérve a látottakhoz, sok őslakos csak kószált a városban, henyélt a füvön. Az állam őket hiába támogatja rengeteg féle képen, mégsem tudnak jól gazdálkodni a pénzzel, nem tudják beosztani, nem érzik a súlyát. Az egészségi állapotuk, életkörülményeik, oktatási rendszerük nem megfelelő. Találkoztam egy kommunában élő hölggyel, aki ranger (vadőr) az egyik rezervátumban, és sokat mesélt az aboriginalokkal való együttélésről. Érdekes dolgokat tudtam meg, pl. azt, hogy nem tudnak egymásnak nemet mondani, ha pénzt kérnek egymástól, adni kell… már ha van. Vagy ha pl. autót vesznek, és az egyszer csak lerobban, kiszállnak és ott hagyják az út szélén. Nagyon kevesen dolgoznak, még az őslakos művészet az, ami megmaradt, abból is próbálnak megélni, akár galériákban kiállítva, akár egy csoport turistának árulva képeket, faragványokat a pihenő busz mellett.

A hónap utolsó komolyabb kirándulása a Kenguru sziget volt. E nap az ausztrál élővilág megismerésének jegyében zajlott, bár ez minden napomról elmondható. Lementünk egy partra, ahol 10 méterről meg lehetett csodálni egy rakás henyélő és jógázó fókát. Hogy ezek milyen muris állatok. Elég viccesek, csak alszanak, néha feltápászkodnak, fejüket az ég felé emelik és meditálnak, aztán szétnéznek, és újra hanyatt vágódnak. Némelyik elkezd szaladni a parton, merhát nekik is 4 lábuk van, aztán random ráordítanak egy társukra, a társ riadtan ébred álmából, szétnéz, és visszaordít… ilyenek ezek a pufókák. Megnéztük a Flinders Chase Nemzeti Park érdekes szikláit, jól végigtapogattuk őket, meglestük minden szemszögből. Csodaszépek ahogy őrzik a tengert. Voltak helyek, ahol figyelni kellett a fákat, hátha szundít rajta egy-két koalamackó. Út közben pedig rengeteg kengurut láttunk, mint otthon a MÁV ablakából őzikéket.

Fantasztikus kirándulás volt az elejétől a végéig, tele meglepetésekkel, szerencsével, ámulatos pillanatokkal, helyekkel, harmóniával. Kellemesen csalódtam az Aussie (ausztrál) emberekben, egy hihetetlenül kedves, és segítőkész, gondtalannak tűnő, életüket élvező, boldog nép. Élveztem az elém tárulkozó hely kultúrájának minden egyes percét, látványát. Olyannyira távolinak tűnő, de valahol mégis közeli szigetnek hatott, lehet, hogy ez Keresztanyukám jelenlétének volt köszönhető, vagy az európai nyomoknak.

Hazaértem, mindenki az ellenkező irányban közlekedik,…