Esti vonatozás

Ez az utazás is unalmasan indult. Várva a tömött vonat még tömöttebb folyosóján, hogy történjen valami érdekes, esélytelenebb volt, mint Darth Vadert rózsaszínben látni.

Már csakis a remény maradt, hogy valaki mégis rosszul lesz és tarkón hányja felebarátját, mivel a levegő használtabb volt, mint egy kilyukadt óvszer egy fesztiválon. Minden izgalom kimerült abban, ahogy ötpercenként egymásra tapadtunk a kutyás hölgyikével, no meg elmaradhatatlan hangosan viháncoló erasmusos diáklányokkal, ha újfent valakire rájött a vécézhetnék, ami – mint tudjuk – teli vonaton a legizgibb. Még az előttem ülő kétségbeesett és meglepett fiatalember sem tud felvidítani a lehányt, enyhén füstölő laptopjával, amelyen épp veszettül írta diplomamunkáját, ami már csak történelem csupán… Tudathasadás szélén bámulja az eseményeket, ahogy a gép lelke tovaszáll, majd pedig remegő kézzel lesöpri ebédem maradékát, utána rázogatni kezdi, kicsorgatja – amit ki lehet – mintha bármit is segítene. Az esemény szemtanúi megoszlott táborokban gyülekeznek: vannak, akik elszörnyedve nézik szegény áldozatot, vannak, akik sajnálják a hosszú út áldozatát, s vannak, akiket majd szétvet a visszatartott röhögés (később visszagondolva, mindenki ide tartozott). A szomorú történet pedig ott zárul, ahol az emberi tudatlanság kezdődik: ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy nem az arcán vagy a barátnőjén tálaltam az ebédemet, inkább üvöltve esett nekem a vacak, és amúgy is tönkrement gépével, majd pedig pár csapás után vállvonogatással távozhattam az addigra kiürült vagonból. Nagyokat szippantva Brünn semmitmondó levegőjéből magamba engedtem az esti kilátástalanságot, s levontam az egészből a következtetést: legközelebb inkább berúgok…

Írta: Ákos