A The Butchers nevű zenekarral, illetve a zenekart képviselő három jóképű és folyton vigyorgó sráccal a Gombaszögi Nyári Táborban beszélgettem. A zenekar, amely Brünnbe is eljött koncertezni, pont a nyárra készítette el debütlemezét, Train to Freedom címmel. Az album, mely tizenegy számot tartalmaz, a nyolcvanas évek amerikájának blues-rockos hangvitelére alapozik. Mivel zenemegosztó csatornákon csak ízelítőt találtam a vadonatúj cédéből, arról is faggattam a fiúkat, hogy kezdő zenekarként hogyan népszerűsítik a zenéjüket.
- Sok hasonló cipőben járó zenekarral beszéltünk, mindenki azt mondja, hogy a legjobb koncerteken árulni az albumot – mondta Hushegyi András, a zenekar gitáros-énekese, aki azt is hozzátette, hogy nem is kerestek tényleges kiadót, mivel időfecsérlésnek tartottak olyan kiadó után kajtatni, aki egy kezdő zenekar törekvéseit támogatná. András tesvére, a szintén gitáros-énekes János azt is hozzátette, hogy az album emailen keresztül is megrendelhető náluk, ezenkívül Pozsonyban, Somorján, Dunaszerdahelyen személyesen is meg lehet vásárolni.
Két héttel később Selmecbányán iszogattam a sörömet a kedvenc kávéházam teraszán. Zsúfolásig megtelt aznap este az aprócska terasz, ahol rajtunk kívül fuvolástul, gitárostul, nagybőgőstül helyet kapott egy egész zenekar. A kimondhatatlan és megjegyezhettelen nevű Ósk & Brynja három, kinézetre hippilányból, dallamvilágra csodatündérekből, és egy itt-ott közbebőgőző mezítlábas nagybőgősből álló izlandi zenekar volt, akikről előtte sosem hallottam. Nem tellett sok időbe, hogy megkedveljem őket: mivel egyébként is az izlandi zene megszállotja vagyok, a hol karcos, hol álmatag, felhőkbe röpítő dallamok azonnal lenyűgöztek. A koncert befejeztével pedig, mikor Ósk, szeretnivaló izlandi akcentusával bemutatta a zenekar cédéjét, és mosolyogva hozzátette, hogy tíz euróért lehet megvásárolni, egy pillanatra komoly késztetést éreztem rá, hogy megvegyem. A késztetést viszont a következő pillanatban hamar elnyomta az agyamba tolakodó gondolat, mely döntő érvként azt dübörögte a fejemben, hogy „hisz lehúzod netről.”
Csalódnom kellett viszont, mivel miután hazaértem, Ósk & Brynját nem találtam meg a neten. Pár rossz minőségű youtubos koncertfelvételt leszámítva a zenekar dalai nem voltak elérhetőek semmiféle streamelő szolgáltatáson, sőt, le sem tudtam torrentkedni őket sehonnan. Mivel a fülemben még mindig ott játszottak azok a kedvesen csengő izlandi dallam-töredékek, komolyan bánni kezdtem, hogy nem vettem meg ott akkor azt a cédét a selmecbányai kávéház teraszán.
A zeneipar komoly változáson ment keresztül a kilencvenes évek óta. Míg a kilencvenes években a zenészek zöme hanghordozói eladásából élt meg, és cédék milliói keltek el hónapokon belül, mára ez a kép gyökeresen megváltozott. Az internetadta lehetőségek, tehát az, hogy nagyon sok zene díjmentesen letölthető valamilyen legális vagy kevésbé legális online felületről, teljesen megváltoztatták a zeneipart. Manapság a zenekarok nagy része koncertezésből próbálja fenntartani magát, és kuriózumszámba megy az a zenekar, amely nem teszi elérhetővé a zenéjét online. Viszont, ahogy azt a Ósk & Brynjáék bizonyítják, mégis vannak kivételek.
Nemrégiben olvastam egy cikket, mely szerint ma a zenefelhasználók zöme nem tart igényt arra, hogy birtokolja a zenét, amelyet hallgat, legyen az bármilyen – kézzel fogható cédé, vagy pedig elektronikus formátum. Ha visszagondolok, nagyon kevés olyan alkalomra emlékszem, hogy cédét vásároltam. Talán alapiskolás és gimis korom első éveiben hallgattam utoljára zenét cédéről. Ami persze szörnyen nem volt praktikus, lévén mindigis laza moralitást képviseltem dolgaim rendbentartása és megtalálása terén, így számtalanszor előfordult, hogy egy-egy elveszettnek hitt cédét az ágy, vagy éppen az autó gumiszőnyege alól halásztam elő. Zöldfülű zenehallgatási érámat felváltó korszakomban már a laptopomban tároltam a zenéket. Az itt felmerülő probléma viszont az volt, hogy rájöttem, nagyon hamar ráunok egy-egy playlistre, illetve a számítógépemben tárolt zenemennyiség nem fedi le az igényeimet... Egyszóval, becsöppentem a viedeómegosztók és streamelő szolgáltatások világába.
A streamelő szolgáltatásokban ma sokan lehetőséget látnak a zeneipar megreformálására, hiszen ezek a felületek arra próbálják rávenni a zenehallgatókat, hogy egy csekély összegért vásárolják meg a szolgáltatásokat, ezzel bevételi forrást biztosítsanak a zenészeknek. Ezek a felületek óriási virtuális zenekönyvtárakként működnek, amelyekhez elméletileg bárki hozzájuthat, és bárki közzéteheti a saját zenéjét. Nálunk a legnépszerűbb ilyen virtuális zenefelületek közül csak példa a SoundCloud, a Last.fm és a Deezer, míg a világszerte feltörekvő óriás, a Spotify egyelőre nem elérhető sem Csehországban, sem Szlovákiában. A SoundCloud kivételével mind úgy működnek, hogy a felhasználó egy kis előfizetői összeget utal át a könyvtár teljesjogú felhasználásának jogáért. Cserébe a streamelő szolgáltatás bizonyos összeget fizet a zenészeknek. Ez az összeg pedig természetesen a zenész dalaira tett klikkek számától fog függeni. Igazságosnak tűnik, nem? Úgy, mint ahogy a kilencvenes években cédéeladásért fizettek a felhasználók, ezzel mintegy megvásárolták a zenészek munkáját, most a klikkjeikkel adakoznak a jó ügyért.
A felvázolt szituációból viszont az is egyenesen adódik, hogy a szolgáltatás csak azok konyhájára fog jelentős hasznot hozni, akik eddigis komoly közönségbázissal és repertoárral rendelkeznek. Míg egy közismert előadó közismert slágerére több millióan kattintanak, egy kezdő zenész lehet, hogy csak pár száz kattintást fog szerezni. Kezdő zenekaroknak tehát nincs sok esélye a nagy halakkal szemben. Legfeljebb arra érdemes használniuk a felületet, hogy pusztán népszerűsítsék a zenéjüket, szinte bárminemű anyagi elismerés nélkül.
A The Butchers és Ósk & Brynjáéknak, kezdő zenekarok lévén, nincs sok választási lehetőségük, gyakorlatilag koncertezésből kell tudniuk fenntartani a zenekart. Illetve abból a néhány cédéből, amit egy-egy jól sikerült koncert után megvesz pár rajongójuk, aki, eltérően a döntő többségtől, érdemesnek tartanak egy ilyen ódivatú dologba invesztálni.
Mindenesetre, ha eljutok még egyszer egy Ósk & Brynja koncertre, veszek tőlük cédét. Persze, csak abban az esetben, ha még mindig nem lesznek ismertek. Ha igen, elég lesz rájuk kattintani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése